A 20. századi magyar prózairodalom talán legeredetibb alakja, Tamási Áron ötven évvel ezelőtt, 1966. május 26-án halt meg Budapesten. Az író élete legalább annyira kanyargós és izgalmas volt, mint csalafinta történetei.
1897-ben született Farkaslakán Tamás Dénes és Fancsali Márta gyermekeként, egy szegény székely parasztcsaládba. Szülei úgy döntöttek, hogy taníttatják, mert egy furcsa baleset miatt – pisztollyal szétlőtte a bal tenyerét – nem fog tudni dolgozni a gazdaságban. Tamási Áron 1904-től szülőfalujában járt elemi iskolába, majd 1910-től a székelyudvarhelyi katolikus főgimnázium tanulója volt egészen 1916-os katonai behívója megérkeztéig. Rá egy évre tett hadiérettségit Gyulafehérváron, az első világháború utolsó évében, 1918-ban az olasz frontra került. Megúszta. Hazajött, és jogi tanulmányokba kezdett Kolozsvárott, ahol 1921-ben jogi diplomát szerzett, ám rá egy évre a kereskedelmi akadémián egy másikat is hozzárakhatott. Banktisztviselőként dolgozott ezután Kolozsváron és Brassóban. 1923-ban, sok mindenki máshoz hasonlóan, kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba. Hogy mi mindent csinált itt, azt majd a későbbi Ábel-történeteiből egészen pontosan megismerhetjük. Számtalan civil munkája mellett Amerikában indult el írói pályafutása is. A messziről hazaküldött Szász Tamás, a pogány című novellájával megnyerte a Keleti Újság irodalmi pályázatát. Megjelent első kötete, a Lélekindulás is. Akkorát szólt, hogy az anyaországi és a romániai magyar irodalom majdnem belesüketült. Tamási Áron közben élte a maga mozgalmas életét Amerikában, lakott New Yorkban, Chicago mellett és Nyugat-Virginiában. 1926-ban jött haza, villámgyorsan az egyik legnépszerűbb magyar íróvá vált. Egymás után jelentek meg kötetei, regények, elbeszélések, hogy csak néhányat említsünk: Szűzmáriás királyfi, Erdélyi csillagok, Címeresek, Énekes madár, Jégtörő Mátyás, Tündöklő Jeromos, Virágveszedelem, Magyari rózsa és Csalóka szivárvány.
Tamási Áron
Tamási Áron neve hallatán azonban mindenkinek az író Ábel-regényei jutnak az eszébe. 1932-ben jelent meg az első – akár a többi, Kolozsvárott – Ábel a rengetegben címmel. Ezt követte két év múlva a másik kettő, az Ábel az országban és az Ábel Amerikában. Igen különös a tény, hogy Tamási Áron több ezer kilométerre szülőföldjétől találta meg azt a különleges írói világot, amely aztán egész későbbi életművét meghatározta. „Megmozdult benne a székely lélek egész folklorisztikus mélysége, a magával hozott és gyermekkorában befogadott hagyomány, a székely humor, kedély, észjárás, a szavak fűzésének és mondatok építésének esztétikai kedve, legfőképpen pedig népének emberi tartása” – írta róla Féja Géza.
Tamási Áron egészen 1944-ig Kolozsváron élt és dolgozott – minden művéből kiderült, hogy számára nem volt olyan munka, amelyet nem végzett volna el tisztességgel – így már befutott íróként sem panaszkodott, hogy lényegében az újságírásból kell megélnie. Azért az irodalom is hozott számára a dicsőség mellett szép pénzekkel járó díjakat, ilyen volt a négyszer neki ítélt Baumgarten-díj és 1940-ben a Corvin-koszorú.
Tamási Áron a második világháború után az anyaországi Magyarországon maradt, és a Nemzeti Parasztpárt színeiben részt vett a Nemzetgyűlés munkájában. Mint képviselőnek, kétszer is felajánlották a vallás- és közoktatásügyi miniszterséget, ám ezt nem fogadta el. Az úgynevezett fordulat éve után Tamási Áron értelemszerűen nem vett részt a Rákosi-diktatúra politikai mesterkedéseiben, aminek egyik következménye az volt, hogy az elvtársak módszeresen kiszorították az irodalmi életből. Nem esett kétségbe, bábjátékokat és verses önéletrajzot írt. Sztálin halála után újra megjelenhettek írásai, még egy Kossuth-díjat is adtak neki. 1956 októberében a forradalom és szabadságharc napjaiban természetesen jól tudta, hol a helye, a Petőfi Párt egyik vezetőjének választották. Tamási Áron fogalmazta meg az 1956. december 28-án az Írószövetség közgyűlésén felolvasott Gond és hitvallás című nyilatkozatot.
A nagy magyar író ezután már csak alig tíz évet élt, 1966. május 26-án halt meg Budapesten. Ahogy kérte, szülőfalujában, Farkaslakán temették el. A templom melletti cinteremben van a sírja, rajta a felirat: „Törzsében székely volt, fia Hunniának, / Hűséges szolgája bomlott századának.”
A rendszerváltozás után sok idétlen próbálkozás volt annak megállapítására, hogy a két kitűnő erdélyi író közül – Tamási Áronról és Wass Albertről van szó – melyikük a nagyobb. Ők ketten természetesen ismerték egymást még a második világháború előtti időkből, amikor Tamási Áronnak vitathatatlanul nagyobb tekintélye volt olvasói és irodalmi berkekben. A rendszerváltásig mellőzött grófi író, Wass Albert kényszerű száműzetésben töltötte életének második részét Amerikában. Hogy valamiféle kisebbségi komplexus dolgozhatott benne, arra világhírű biológus-kutatónk, Balogh János egy története világíthat rá. Az atkák világának nagy tudora sok-sok kutató expedíciót vezetett a világ legkülönfélébb vidékeire. Amerikában találkozott Wass Alberttel. A manapság magyarországi szobrok tucatjaival újra divatba hozott író arra kérte Balogh Jánost, hogy hazatérte után adja át üdvözletét és ajándékát, egy elegáns szivart Tamási Áronnak a következő szavak kíséretében: Ezt a szivart a legnagyobb kapitalista székely író küldi a legnagyobb kommunista székely írónak. Balogh János – mint a Túrkevétől Óceániáig című naplójából megtudhatjuk –, teljesítette a küldetést. Mit szólt ehhez Tamási Áron, kérdezték a professzort. Hát mit szólhatott volna? Nevetett, és elszívta a szivart – válaszolta a rá annyira jellemző hamiskás mosolyával a tudós.
Dippold Pál
