Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet

MaNDA

John Keats, az angol üstökös

2016. február 20. - MaNDA

Az angol romantikus költészetnek Geroge Gordon Noel Byron és Percy Bysshe Shelley mellett a 195 évvel ezelőtt, 1821. február 20-án meghalt John Keats volt a harmadik legismertebb, legnagyobb alakja.

Keats élete 1795-ben kezdődött Londonban. A hozzáértő történészek - túl azon, hogy születési dátumát illetően óvatosak – azt biztosra veszik, hogy polgári családból származott. Kora gyerekkoráról már rendelkezésre állnak hiteles dokumentumok. Keats az édesapját nyolcéves korában, édesanyját tizenöt éves korában veszítette el. Három árván maradt testvérével együtt – köztük ő volt a legidősebb - Richard Abbey és John Sandell gyámsága alá kerültek. Keats cseppet nem csodálni való módon már igen fiatalon dolgozni kezdett, patikusinas volt Edmondsban, majd 1815-től felcserként tevékenykedett Londonban.

William Hilton festménye John Keatsről (Forrás: Wikipedia)

1817-ben, azaz huszonkét éves korában jelent meg első kötete, a nem túl fantáziadús Versek címmel. Rá egy évre megírta az Endymion című költeményét. Kora közönsége és a hivatalos irodalmárok Keats munkáit nemigen értették. Későbbi versei azonban egyre inkább ismertté tették, és az úgynevezett szakma is kezdte elfogadni. A költőt súlyos tüdőbetegség támadta meg, és mindössze huszonhatodik évében járt, amikor Rómában meghalt.

A mi Petőfinkhez hasonló – leginkább később felismert – ragyogású költői életmű óriási hatással volt a következő korszakok művészetére. Az érzékeny lelkű Keats sírjára egy rá nagyon jellemző, igen erős mondatát vésték: „Itt nyugszik az, kinek nevét vízre írták”.

John Keats életművének áttekintése nem túl bonyolult, rövid élet, kevés mű. Ám ez a mennyiségében kicsi életmű csupa-csupa remekműből áll. Az 1816-ban megjelent Álom és költészet című verse szinte látnoki erővel mutatja meg Keats későbbi sorsát. Ebben írja le, hogy „még nem lakosa a költészet mennyei birodalmának”, és tíz évet kér az élettől, hogy eljusson oda. Rá egy évre az Endymion költői képei, látomásai egy másik igen rövid életű költő, T. Chatterton emlékére készültek. Az 1820-ban megjelent Lamia, Isabella és a Szent Ágnes-este már szélesebb körben terjednek, mint korai művei.

John Keats magyar olvasók számára is legismertebb művei az ódák. Közülük is az Óda egy csalogányhoz, Óda egy görög vázához, a Melankóliához és Az őszhöz.

Byronhoz és Selleyhez hasonlítva Keats rövid életét, nem volt annyira gazdag, kalandos és szerencsés, mint amazoké. John Keats szegény, beteg és csúnya volt. A sikerrel valójában – mondjuk Byronhoz hasonlítva – életében egyszer sem találkozott. Tanulmányai sem voltak hasonlóan alaposak, mint társaié. Az általa gyönyörűen megénekelt görög szépséget néhány Angliába hozott műtárgyon kívül csak a lexikonokból ismerhette, görögül nem tudott, és felsőfokú tanulmányokat sem folytathatott.

Keats-Shelley Emlékház Rómában a Spanyol lépcső mellett (Forrás: Wikipedia)

Rövid életének egyetlen szerelme sem teljesedhetett be. Halála sem volt valami látványosan hősi: tüdőbetegen éhen halt Rómában. Valahogy a mindig a föld fölött járó romantikus költők közül mégis ő volt az, akinek szíve a világ teljességének, szépségének befogadására mindig nyitva állt. Ezt a szépséget nem úgy fogadta és vágyta, mint általában költőtársai, nem harsogott róla, és nem nyafogott utána, hanem, mint egy szakértő írja, „úgy szerette az életet, mint a virág a napot”. Erről tanúskodnak Keats szavai is, ez a valamiféle szépségleltár: „A nap; a hold; fák, fiatalok és öregek; a sárga nárciszok a zöld világgal, amelyben élnek; tiszta patakok, amelyek ernyőt építenek maguk fölé a forró évszak ellen; a tisztás az erdő közepén; és a sorsok nagysága is, amelyet a hatalmas halottakhoz képzelünk; minden kedves történet, amelyet hallottunk vagy olvastunk…”

John Keats valójában boldog volt. Néhány levelében, melyekben a boldogságról elmélkedett, megdöbbentő pontossággal fogalmazza meg élete és minden tisztességes ember életének lényegét: „Úgy képzelem, hogy egy ember igen kellemes életet élhet a következő módon: olvasson el néhány lap teljes költészetet vagy megtisztult prózát, s azután bolyongjon vele és elmélkedjék rajta, és tűnődjék azon és élje át, és prófétáljon róla és álmodjék felőle… Minden ember pókként megszőheti saját belsejéből saját légies fellegvárát.”

Keats sírja Rómában (Forrás: Wikipedia)

John Keats számára a szépség a mindenséget jelenti. A költő a szépség metafizikai, nem evilági helyét próbálja megtalálni: „A szépség igazság, az igazság szépség, ez minden, amit tudtok e földön, és amit kell tudnotok…” Tessék már még egy olyan költőt mutatni a világirodalom történetében, aki ennél pontosabban meg tudta fogalmazni azt, ami a művészetben és a világban minden ember számára a legfontosabb! Mindezt hosszabban és valamivel bonyolultabban rajzolja meg, számunkra Tóth Árpád gyönyörű fordításában hozzáférhető, az Óda egy görög vázához című versében:

Oh tünt derűk arája, íme még
Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
S mesélsz: füzérid közt rajzos regék
Lágy dalnál édesebb lejtése leng,
Oh, lombdiszed köz mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
Vagy más ég s föd? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek? vagy harc sodra kél?
Síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?

Édes a hallott dal, de mit a fül
Meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
Lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifjú! nótád tündér lomb alatt
Örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
Bár oly közel, édes célt mégsem ér,
Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
Örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!

Oh, boldog lombsor, el nem száradó,
Melynek a tavasz búcsút sohsem int,
Oh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
Fújván örök sipod szived szerint,
S oh, százszorosan boldog szerelem,
Örökre hév s örök örömre kész,
Zsibongó, zsenge vágy: még, egyre még!
- Mily más a bús, halandó gyötrelem,
Melytől a szív megundorúl s nehéz
S a nyelv kiszárad és a homlok ég...

Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
Szelíd üszőt, amely bődülve lép
S borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
Partján, vagy békés várövű hegyen
Tárt utcákkal e jámborokra vár?
- Oh, kicsi város, néped elhagyott
S közülük hírt regélni nem megyen
Csöndedbe vissza soha senki már...

Oh, antik karcsuság, szelíd ivek,
Márványfiúk s lányok kecses köre,
Oh, sűrü ágak, eltiport füvek,
Oh, formák csöndje, anda gyönyöre
Az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
Te megmaradsz s míg új jajokkal ég
Az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
"Igaz szépség s szép igazság! - sohse
Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!"...

John Keats számára szépség a szenvedés is – élettörténetét felidézve ebben bőven volt része: „Minden művészet kiválósága – írja – az intenzitás, amely minden kellemetlen dolgot elpárologtat, minthogy a szépséggel és igazsággal hoz közeli kapcsolatba…” Egy angol irodalomtörténész külön könyvet szentelt annak, hogy mit is értett John Keats intenzitáson: a legmélyebb megértés állapotát, azt a pillanatot, amikor a világ rejtett értelme kitárul a költő és látnok előtt. A halál a legintenzívebb, a legköltőibb pillanat, és ahhoz, hogy valaki Keats alkotói magaslataira érjen, Keats állandó halálközelsége kellett.

Mit tehet hozzá ehhez a 21. század értékszétpörgető mókuskerekében vergődő mai olvasó? Semmit. Irigyli John Keats teljes életét, és kicsinységében óriásivá kiteljesített életművét.

Dippold Pál

A bejegyzés trackback címe:

https://manda.blog.hu/api/trackback/id/tr318410980

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása