Kétszáz éve született Gábor Áron, ki magában megtestesítette mindazt, amiről híresek a székelyek. Szerette hazáját, szűkebb pátriáját, amit élete árán is hajlandó volt megvédeni. Használta az eszét, bátran alkalmazta a pályafutása során megszerzett tudást. Nem várt másra, nem halogatta a dolgot, előlépett és megtette azt, amit kellett. Megoldott minden járulékos problémát, így gyakorlatilag a semmiből 60-90 ágyút állított elő, jórészt kiképezve annak kezelőit is.

„Hallom, hogy a főtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs muníció, nincs ágyú. Lesz ágyú, amennyi kell. Semmi mást nem kérek, mint felhatalmazást arra, hogy a fülei hámorhoz utazhassak, ott dolgozhassak és dolgoztathassak, s ha mához két hétre Sepsiszentgyörgy piacán hat ágyú nem lesz felállítva, és azokkal a próbalövésnél célt nem találok, akkor én magam állok tíz lépésnyire az ágyú elébe céltáblának.”

Emlékműve a Szilágyi Erzsébet fasorban

Ezeket a mondatokat szokták a leggyakrabban idézni a székelység talán legismertebb, legnagyobb hősével kapcsolatosan. Az Ojtozi szoros kapujában fekvő Bereck szülötte már otthonról megkapta mindazt a muníciót, amelyre aztán nagy szüksége volt, hogy honvéd őrnagyként, a tüzérség irányítójaként eljusson 1849. július 2-án a Feketeügy partjára, annak a hatfontos orosz ágyúgolyónak az útjába. Székely határőr családba született négy testvérével együtt, apja tanult ember, főjegyző volt, aki katolikus lévén a csiksomlyói ferencesek gimnáziumába küldte fiát. De a barátok tudománya nem volt annyira érdekes, hogy az ifjú 1831-ben el ne menjen határőrnek a negyedik évfolyamból. A sereg pedig a gyulafehérvári alapkiképzés után Pestre, az 5. tüzérezredhez vezényli, elmélyítendő tudományát. Amihez maga Gábor Áron is hozzájárul azzal, hogy a helyszínen tanulmányozza a bécsi ágyúgyártást. A hadsereg szándékai ellenére mégis megválik tőle, de nem esik kétségbe, inkább kitanulja az asztalos mesterséget is, és összes tudományával Moldvába megy, ahol a földbirtokosok jól megfizetik az ilyen mindenhez értő embereket. A hegyeken túlról végül kisebb tőkével és egy igazán jó társnak bizonyuló feleséggel tér haza, és gazdálkodni kezdene, de az idők már másról szóltak.

1848. november 28-án a háromszéki székelység Sepsiszentgyörgyön úgy döntött, hogy nem hajlik meg Puchner kapitulációs parancsának, nem támadnak ugyan a császári erőkre, de védekeznek, ha arra kerül sor. A döntést megelőző hivatásos katonai „huhogásra” (Dobay Károly ezredes) áll elő a 34 éves gazdálkodó a cikk elején idézett mondandójával. És a bodvaji hámorban el is készül két vasból öntött hatfontos ágyú, ami a november 30-i hidvégi csatában olyan jól „muzsikál”, hogy Puchner naplójában egyenesen francia tüzérségi eszközök érkezését feltételezi. Gábor Áron pedig nem ül el a babérjain, s mivel a bodvaji öntödét lerombolják a császáriak, Sepsiszentgyörgyön, végül pedig decembertől Kézdivásárhelyen folytatja az ágyúöntést, most már a székelyföldi harangok bronzát felhasználva. Turóczy Mózes mester öntödéjében, mivel a cső kifúrásához nincsenek meg az eszközeik, nem éppen a korban szokásos eljárásokkal készülnek a hatfontos ágyúk. Amik a hiányosságok ellenére tökéletesen működnek, a fegyvernemet amúgy is zseniálisan alkalmazó Bem tábornok is legnagyobb elismerését tudja csak kifejezni. Kézdin dolgoznak az ágyútalpakon az asztalosok, de működik a lőpormalom, a gyutacsgyár és itt öntik az ágyúgolyókat is. Erdély pedig Puchner vereségei és az orosz segédcsapatok megfutamítása után nyer néhány hónapot, meg lehet fékezni a magyar lakosságot kegyetlenül pusztító román rablóbandákat is.

Az egyetlen máig ismert ágyú

1849 májusában Gábor Áron már őrnagyi rangban Kossuthtól megkapja az összes székelyföldi hadi üzem parancsnokságát, és emellé 60 ezer forintot a kézdivásárhelyi ágyúöntésre. A műhely szó szerint az utolsó pillanatig, az orosz lovasság megérkezéséig működik. Annyi idejük marad, hogy az egyetlen el nem szállított csövet néhány centi mélyen elássák az udvaron. (1906-ban kerül elő és múzeumba, a hatalom 1970-ben, mint az 1848-as román forradalom ágyúját, Bukarestbe vitette és csak 2010-ben kerülhetett vissza a Székely Nemzeti Múzeumba.) De az orosz túlerő ellen semmi sem segített, 1849. július 2-án Uzon és Kökös között, a Feketeügy hídjánál kialakuló ütközetben Gábor Áron vezényelte lóhátról a tüzérséget. Állítólag direkt rá irányították az oroszok a hatfontosaikat. Két lovat is kilőttek az ütegek között mozgásban lévő őrnagy alól, mikor az egyik golyó a mellkasán eltalálta. Azonnal meghalt, a közeli Eresztevény református temetőjében helyezték nyugalomra, sírja remélhetőleg még sokáig zarándokhely lesz.

Pálffy Lajos