Hatvanöt évvel ezelőtt, 1948. június 22-én született Budapesten Cserháti Zsuzsa. A vitathatatlanul nagy tehetségű énekesnő élete 2003-ig tartott.
Azt írják róla, hogy a második popgeneráció egyik jeles tagja volt. Ha élne, ezt az állítást sem szerénységből, sem álszerénységből nem vitatná. Mint ahogy azt tette 1970-ben Illyés Gyula Simon Istvánnak beszélgetve az írószobák című kötetben. A költőfejedelem azt mondta, hogy ő sértőnek érzi azt a megállapítást, mi szerint ő a Nyugat második nemzedékéhez tartozna. Micsoda dolog ez? – kérdezte. – Második generáció, olyan ez mintha vonaton utaznánk, ahol ugyebár van első osztály, van második, van harmadik, és hát én nem vagyok második osztályú művész. A költő eltévedt a szódzsungelben, a sorszámnév esetében időrendiséget jelölt, azaz az első nemzedék után következik a második, azután a harmadik. A költészet és az emberi gyarlóság némelykor ilyen furcsa helyzeteket eredményezhet.
Cserháti Zsuzsának az élete sem volt mentes a felemelő és rettentően szomorú fordulatoktól. Nincs tudomásunk arról, hogy őt bármikor is érdekelte volna, hogy az úgynevezett kritikusok hányadik generációba sorolják, de e nélkül is volt elég baja.
Fotó: Bara István (http://www.fotobara.hu/galeria/Popsztarok/index.html)
Az 1970-es évek egyik legnépszerűbb és legtöbbet foglalkoztatott énekesnője volt, az eredeti, fényes és igen erős hangú Cserháti Zsuzsa. A tánczene világa akkoriban nem volt éppen könnyű terep. Közép-Európában Kelet és Nyugat közé szorítva a sokszor életveszélyes politikai játszmák részeseként éltek a pop-rock világ szereplői. Alig pár évvel korábban még a coca-cola mámorban fetrengő bódult kapitalista huligánok dekadens zenéje – ez volt a hivatalos minősítés – a hetvenes évekre nyert polgárjogot Magyarországon. Nagyjából akkor, amikor a feketék az Egyesült Államokban.
Az 1968-ban megjelent Üvöltés című irodalmi válogatásban, melyben az úgynevezett beat-irodalom képviselőit mutatták be a magyar olvasóknak, nem véletlenül nevezte korosztályát – Cserháti Zsuzsáét is – Norman Mailer fehér négereknek.
Cserháti Zsuzsa 1965-ben kezdett el hivatásszerűen énekelni, előtte tíz évig klasszikus balettet tanult. Ez kitűnő színpadi mozgásán mindig meglátszott. A Kádár-kor megadta a népnek kenyeret is meg a cirkuszt is. Az egyik ilyen országos indulatokat felkavaró cirkuszforma volt a Táncdalfesztivál. Az 1972-es versenyen vált országosan ismertté Cserháti Zsuzsa. Ezután ívelt fel villámgyorsan zenei karrierje. A korszak legnagyobb slágere Cserhátitól az Édes kisfiam című dal volt. Ő nem csak a hagyományos táncdalénekesi pályán mutatta meg tehetségét, a lehető legkülönfélébb műfajokban alkotott maradandót: a rockban, a jazzban, a swingben és a soulban is. Még ma is gyakran éneklik Különös szilveszter című dalát, vagy a másikat, a Horváth Károllyal, azaz Charlival sikerré vált a Száguldás, Porsche, szerelem címűt (SZ,P,SZ).Vagy eszpéesz, eszpéesz.
Cserháti Zsuzsát 1981 és 1985 között kiszorították arról a pályáról, ahol nála különbek csak igen kevesen voltak. Előjött a középszer, mondhatnánk teret nyert a gagyi. Ő meg ahol tudott, énekelt. Külföldön, itthon, végül a budapesti éjszakában a Moulin Rouge jelentett számára menedéket. Ez egyébként nem volt valami félreeső, szégyellendő hely, Zámbó Jimmy pályafutása is itt kezdődött. Cserháti Zsuzsa szakmai nagyságát többek között az is jelzi, hogy sok-sok felvételt készített mellőzöttsége éveiben a világhírű Szakcsi Lakatos Bélával.
Az éjszakában eltöltött évek azonban nem múltak el nyomtalanul, nagyon meghízott, depresszióba esett, egy évig eltűnt a színpadról. 1996-ban tért vissza, Hamu és gyémánt című albumát egy év alatt négy újabb követte. Fellépés fellépést ért, lefogyott, sikere, mondhatnánk, az égig ért.
Cserháti Zsuzsa, mint minden valamire való művész, nyomot hagyott az időben. Többek között a Gothár Péter rendezte Idő van című filmben. Az pedig, hogy hangja hallatán ma is mindenki beleborzong a ténybe, hogy az idő van, aztán egyszer csak nincs, szintén a kitűnő énekesnőt igazolja.
Dippold Pál
