Nyolcvan évvel ezelőtt, 1933. február 18-án született Yoko Ono. A japán hölgy neve mellé nehéz bármiféle titulust illeszteni. Legalább annyira igaz, hogy képzőművész és zenész és dalszerző, mint amennyire mindez nem igaz. Yoko Ono az egyik legismertebb gazdag dilettánsa korunknak. Műkedvelő, aki mindig arra büszke, amihez nem ért.
A tehetős családból származó leány 1953-ban fejezte be tanulmányait, a következő évtől New Yorkban a sokféle furcsasággal teli avantgárd világban tűnt fel mint képzőművész. Performanszokat szerkesztett, ezekben a korszerűnek gondolt mozgásművészeti akciókban szerzett nevet magának. Dalokat is írt, az első 1955-ben jelent meg.
A kutya se tudná, hogy ki az a Yoko Ono, ha 1966-ban Londonban nem ismerkedik meg John Lennonnal, a Beatles meghatározó alakjával. Yoko Ono úgynevezett műalkotásai nagy hatással voltak Lennonra, aki mielőtt zenélni kezdett volna, képzőművészeti tanulmányokat folytatott, rajzaiból nemrégiben nagy albumot állítottak össze. Ebből megállapítható, hogy Yoko Onotól eltérően legalább olyan jól rajzolt, mint amilyen jó zenéket írt. Az álművész japán hölgy és a rock-ikon szerelembe estek egymással, ez odáig fejlődött, hogy összeházasodtak. 1969-től elkezdődtek közös fellépéseik: együtt koncerteztek, fényképezkedtek – pucér kettősük képe ma is a kor egyik legjellemzőbb emléke - sajnos Yoko énekelt is közös lemezeiken.
1970-ben a Beatles szétesése után – ezért egyébként sokan és sokáig Yoko Onot okolták – Lennonék New Yorkba költöztek. Közös gyermekük, Sean Lennon születését követően a világhírű papa, ha úgy tetszik, gyesre ment. Azaz visszavonult a nyilvánosságtól, a kisfiút nevelte. Néha írt egy-egy világslágert, aztán visszament pelenkázni. 1980. december 8-án egy őrült amerikai ember – aki mellesleg ma is vígan él az elmebetegek börtönében – először autogramot kért Lennontól, aztán agyonlőtte.
Azon a reggelen az egri tanárképző főiskola kollégiumában bekapcsoltam a rádiót, és beledermedtem a hírbe: John Lennon meghalt. Kinéztem az ablakon, a hegyoldalt vastag hótakaró borította, a szürkés reggelben szakadt a hó. Szomorú voltam, mert még nem égett belém a törvény, hogy aki megszületik, az egyszer meg is hal. A furcsa módon a szocialista Magyarországra is beengedett Beatles dalok óriási hatással voltak az én korosztályomra. Általuk tanultunk meg okosan lázadni. A Beatlesnek legalább akkora szerepe volt a kommunista rendszer szétverésében, mint a gdanski villanyszerelőnek, Lech Walesának. Néztem a hóesést, egy ma már alig ismert magyar költő, Nagy László verscíme dobogott bennem: Hószakadás a szívre, és bármennyire hihetetlen, az ablak előtt, át a hóesésen, lassan elrepült egy óriási madár. Később azonosítottam, azt mondták, a Bükkből gyakran beszállnak a városba a szirti sasok.
Yoko Ono a korábbiaknál is szabadabban megvalósíthatta önmagát. Óriási vagyon maradt rá, amelyet nem pazarolt el. Folytatta fellépéseit, aztán inkább a pénzt műtárgyakba fektette. Így találkozott a nála húsz évvel fiatalabb Havadtőy Sámuellel (Sam Havadtoy), akinek régiségkereskedése volt. A nagy korkülönbség ellenére két évtizedig tartó bensőséges kapcsolatba bonyolódtak egymással, ha régiség, hát legyen régiség, gondolta Havadtőy, és elmondása szerint minden szerepet betöltött Yoko Ononál, egyet nem: nem voltam a titkos férje – nyilatkozta a biszexuális magyar férfi.
Yoko Ono gyakran járt Magyarországon. Ilyenkor végigfutott a hír, hogy itt a nagy özvegy, néhány modern gondolkodású kritikus kísérletet tett arra, hogy Yoko Ono művészetének lényegét megértesse a magyar közönséggel. Nem jártak túl nagy sikerrel. Havadtőy hazaköltözött, százmilliós házakat vett magának, volt élettársa meg otthon maradt. Hogy hol van ez az otthon? Nehezen jelölhető meg. New Yorkban? Londonban? Tokióban? Ez a világpolgárság egyik átka.
A napszemüveges egykori békeharcos ma tehát nyolcvan éves. Azt nem mondhatjuk neki, hogy Isten éltesse ebből az alkalomból, az anarchista performansz-művészek kitagadták maguk közül a Feljebbvalót. Inkább azt mondjuk, boldog születésnapot, kedves Yoko Ono.
Dippold Pál
