A fényképek tanúsága szerint szép őszi idő volt, amikor 1982 novemberében Radics Béla koporsóját leeresztették a Megyeri temetőben. Közismert, eme szomorú esemény előzményeként a gitárkirály is tetemes mennyiségű alkoholt eresztett le a torkán szisztematikusan és nagy kitartással. Bár a sör, mint tudjuk, puffasztja az embert, Radics Bélából soha sem lett elhízott rocker, nem róla szólt a P. Mobil híres száma.
Akik túlélték Radics Béla kapitányt (ez a többség, mert minden hírrel szemben az az igazság, hogy a magyar férfinépesség 50-60 éves része elég szép számmal él még), akik tehát élnek, sok mindent tudnak. Úgy is mondhatjuk, túlélték magukat.
Elég nehéz mutatvány volt ez. Kezdetben a kommunizmus szorításában, a hetvenes években még gumibotoztak is a hosszú hajért, amit aztán a katonaság úgy eltüntetett, ahogy csak kellett. Kopasz volt nyolc hónapig minden magyar férfi a bevonulása után. A nyolcvanas években ki-ki szakmát szerzett, megnősült, jöttek a gyerekek, lakásszerzés, ilyenek. Már nem értek rá lázadni. Ekkorra Radics gitáros meghalt. Belepusztult abba, hogy nem tudott, de nem is akart úgy élni, mint a többség. A többség meg, akik ma is élnek, gyakran kérdezik maguktól, egymástól: hát ezt akartuk? Ilyen Amerikát képzeltünk? Ez a szabadság?
A Radics korú rockerek ma már valóban dagadt, ritkás hajukat csökött lófarokba fogó, műfogsoros öregemberek. Akik, ha meglátják a hetven éves Mick Jaggert a színpadon rohangálni, minden alkalommal megfogadják, a koncert után lefogynak, sportolnak, nem isznak meg ilyenek.
Radics Béla nagy gitáros volt. Isten nyugosztalja. És ez így van akkor is, ha a Kapitány teljesen céltalanul, fölöslegesen és hosszadalmasan itta magát halálra. Hősi halott lett a zseniális, piás muzsikus.
