Az elmúlt százötven év szőrápolás-történeti kutatásai sajnálatos módon szinte kizárólag a lószőrvizsgálatra és a férfi arcszőrzet kulturális eredetű változásainak megfigyelésére terjedtek ki. E két fontos területen tagadhatatlanul figyelemre méltó eredmények születtek, viszont a népszerű témák mellett más szőrtörténeti kutatások túlságosan is háttérbe szorultak.
A lószőr állagának és színezetének kereskedelmi célú megváltoztatása sok száz, alighanem ezer éves múltra tekint vissza. A lófestés célja a fiatalítás, amelyre részint eladáskor, részint társadalmi reprezentáció esetében lehet szükség – hasonlóan az emberi haj festéséhez. Az eladási lószőrfiatalitás egyik korai példáját mutatja egy 1648-ban Michael Demen kölni nyomdájában készített kézikönyvnek a szennylapján olvasható bejegyzés. A kézzel írt szöveg azt részletezi, hogyan lehet a főtt vakondokot lószőrfestésre használni. A marginália XIX. századi lehet, ugyanis bár a „vakond” vagy „vakondok” szó meglehetősen régi – a Besztercei Szójegyzék a XIV. század végén már vakondoknak fordítja a latin „talpa” névszót –, ám az azonos írásképű második bejegyzésben szereplő „hulladék” kifejezés csak a XIX. század közepétől terjedt el országszerte. Vagyis a vakondos lófestés XIX. századi kupecek fortélya lehetett.
Kézileg színezett ló és lovas Comenius Orbis pictusának egy 1806-os, pozsonyi kiadásán
A kötet szerzője egyébként a jeles hőmérőfejlesztő Caspar Ens (1580–1659), az Epidorpidum című mű pedig velős mondások gyűjteménye, és külön rejtély, hogy miként kerülhetett a választékos manierista munka egy meglehetősen iskolázatlannak tűnő ismeretlen lókereskedő tulajdonába. A tartós lószínezés eljárása pedig a következő: „Az fejerbűl feketét. Föszd megh az vakondakot, tiszta sós víszben. Minekutánna jól megh föszd megh (kend) annak az levével az lovat vagy akármit kihullanak mind azok az fejér s(z)örök! Feketék fognak nyölnyi! …” És így tovább. Az ismeretlen szerző a címlap hátoldalán folytatta fejtegetését: „Az fejér lónak az homlokán fekete csillagot hogyha akarsz csinálnyi avagy festenyi: Törött [?] cseripedénynek az hulladékjáth föszd megh tiszta vizben azután törd porrá, s kend az lónak az homlokára és csillagformán helheztesd oda. Kevis nap alatt az feiér s(z)örök lefognak hullani és feketék fognak nyölnyi…”
A lovak átszínezésének galád szokásáról beszámol többek között Krúdy is 1911-es Régi és új emberek című kisregényében. A megtévesztő eljárásra a házasodni vágyó úrhatnám kisnemes Ecsedyek, apa és fia, utasítják kocsisukat, hogy a csalás révén tehetősebbeknek látszódjanak a párkereső lakodalmi kocsikázás során: „Az udvaron Jakab kocsis festette a lovakat és a hintót. Értette a módját mind a kettőnek a vén lókötő. Olyanok lettek azok a lovak, hogy a saját gazdájuk sem ismert volna rájuk. A hintó vadonatújnak látszott. Meg lehetett volna esküdni, hogy most került ki a kocsigyártótól.”
A különféle szakálldivatok már az emberiség történetének legelején megjelentek – legalábbis Nicolaus de Lyra 1588-as velencei kiadású bibliamagyarázatának metszetén. A sor elején Ádám áll, utána Sét, Hénoch, Matuzsálem, Noé, stb. következnek. Valamennyien szakállasok.
A lószőrfestéshez hasonlóan manapság a szakáll- és bajusztörténet is a szőrtörténeti érdeklődés homlokterében áll. E kutatások számtalan eredményt hoztak már, e helyütt hadd emlékeztessünk egyedül arra a szignifikáns összefüggésre, mely Magyarországon az irodalmi ambíció és az arcszőrviselési szokások között mutatható ki. A XX. századig ugyanis csak elvétve találkozhatunk szakálltalan vagy bajusztalan költőkkel és írókkal, biztos jeleként a gyakori borotválkozás és a költői tehetség összeférhetetlenségének. Zrínyi, Balassi, Petőfi, Arany, Tompa, Garay; de még Mikszáth vagy Móricz is elképzelhetetlen lenne arcszőrzet nélkül. Igaz, Vajda János e tekintetben elhajló volt ifjú korában, Adyról nem is beszélve; viszont még e szőrtelenek mellett is döntő többségben vannak szakállas és bajuszos íróink és költőink.
Ezen irodalmi szakállak és bajuszok általában rendkívül ápoltak, nyírtak, és olykor különféle illatos kenőcsökkel is kezeltek voltak. (Természetesen nem az Arany János A bajusz című versében említett bajusznövelő kenőcsökre gondolunk, amellyel Kopasz-szájú Szűcs György próbálkozott.) A jó szakállkenőcs receptje ritka kincs, a XVIII–XIX. században kézről kézre járt, később azonban már nem kellett házilag készíteni, hiszen megjelentek a kereskedelmi forgalomba kerülő szerek is. Napjainkban azonban ismét háttérbe szorult az igényes szakállkenőcs kereskedelme, magyar nyelven csupán egyetlen kozmetikai termékeket forgalmazó cég honlapján találhatunk alkalmas szakállkenőcsöt, amely pedig a korszerű bajuszpödrésnek is elengedhetetlen segédanyaga.
Mária Magdolna egy 1512-es, velencei Missaléban. Nem szőr, hanem haj.
A kozmetikai szőrápolási kellékek egyébként elsősorban a hajon kívüli mindenféle testszőr eltávolítására alkalmasak, valószínűleg abból a megfontolásból kiindulva, hogy a szőr inesztétikus. Hogy ez igaz-e vagy sem, voltaképpen lényegtelen, inkább az a kérdés, hogy a szőrellenes nézet mióta uralkodott el az európai civilizációban. E kérdés eldöntéséhez szerencsére sokféle forrás áll rendelkezésünkre. A legkézenfekvőbb a képzőművészet segítségül hívása: a jelek szerint vonzó, ám szőrös nők alig-alig találhatók a nyugati művészet hosszú történetének fennmaradt emlékeiben. A szőrösödés érzékeltetése inkább boszorkányokra, bizonytalan nemű ördögi adrogünökre – Remete Szent Pál megkísértése, pokol-ábrázolások, stb. – jellemző. (Itt említjük meg, hogy Mária Magdolnát gyakran ábrázolták félreérthető hajzuhatagban, ez azonban nem szőr.)
Ribera: Magdalena Ventura férjével. Felületesen nézve nehéz megállapítani, ki a feleség és ki a férj.
Az egyetlen modell után készített szőrös nő portréja Jusepe de Ribera (1588–1656) spanyol festő alkotása. A képen látható Magdalena Ventura valóságos személy volt. A kép felirata szerint az Accumoli környéki nő harminchét éves korában kezdett szőrösödni, és e dolog – más hölgyekkel ellentétben – valószínűleg nem nagyon zavarta, ugyanis, mint látható, nem igyekezett szakállát leborotválni vagy elrejteni. Ribera a nápolyi alkirály utasítására örökítette meg Magdalenát gyermekével, akinek szerető és szintén szakállas férje is felbukkan a kép hátterében. A festmény hátborzongatóan hiteles, de, mint Németh István is felhívta rá a figyelmet, anatómiailag pontatlan. Ennek oka, hogy a férfias asszonyt már 52 éves korában örökítette meg a művész, amikor csecsemő korú gyermeke aligha lehetett, tehát a szoptatás jelenete csak elképzelt.
Jogosan vetődik fel a kérdés: a középkori és újkori ruhadivatok mellett vajon szükséges volt-e egyáltalán a szőrellenes civilizációs hagyománynak megfelelően a szőrápolásra és szőreltávolításra? A kérdésre általános érvényű válasz nem adható, azt azonban érdemes figyelembe venni, hogy a társas együttlét különleges eseteiben adódhattak olyan alkalmak, amikor kellemetlenség származhatott a szőrből.
Van Dyck: Zsuzsanna és a vének.
Az egyik ilyen diszkrét alkalom a fürdőzés. Azaz hogy csak akkor diszkrét, ha nem nyilvános, viszont ilyenkor is történhet indiszkréció, amint azt a Zsuzsanna és a vének történet festményadaptációiból is láthatjuk. A számtalan alkotás közül van olyan, amelyik a meglepett fürdőző nő szégyenét tovább súlyosbítja némi alsó lábszárra festett sötét folttal. Ilyen „gondozatlanságot” láthatunk Anthony van Dyck 1621–22-ben készült világhírű festményén.
De a fürdőzésnek szinte mindig is létezett nyilvános formája is. Bár sokan úgy vélik, a rendkívül fejlett római fürdőkultúra a középkor évszázadaiban megszűnt, erre nincsenek biztos adataink, az azonban egyértelmű, hogy az orvosi célú fürdőzés mellett már a XIV. században is jelen volt a fürdőzés, mint szórakozás.
IV. Károly korabeli vidám fürdőélet.
Az egyik XIV. századi, Luxemburgi Károly (1316–1378) német–római császár és cseh király idejéből származó német Aranybulla miniatúráján érdekes képet nyerhetünk a középkori fürdőkultúráról és fürdődivatról. A festmény tanúsága szerint a fürdőzés lakmározással, italozással egybekötött, alapvetően koedukált mulatság lehetett ebben az időben. Viselet szempontjából egyedül a haj eltakarását tartotta kívánatosnak valamiféle turbán segítésével a közízlés. Mindezek alapján egyáltalán nem meglepő a Margit-legenda sokat idézett, fürdőzésre vonatkozó része, amely a szentéletű királylány visszafogott érdeklődését mutatja a testápolás eme módja iránt: Megfürödni pedig vagy az ő lábait megmosni bokáinak fölötte az ő szemérmetességének, tiszta szüzességének miatta, ez őneki mindenestől idegen vala. Tizennyolc esztendeig, miképpen mind a teljes konvent bizonyságot tett róla, soha az ő testét meg [nem] fürösztötte akármely nehéz kórságok után is, kiket gyakorta szenvedett vala.
Vencel német–római császár híres fürdős asszonya egy miniatúrán. A sárkány figyel.
A következő évszázad sem hozott jelentős változást a fürdőviseletek terén. Az 1400-as évek csehországi divatját figyelhetjük meg abban az Ali ibn Ridwan Ptolemaiosz-magyarázat kódexében, amelyet eredetileg Vencel német–római császár és cseh királynak készítettek, majd a kötet némi címerátfestés után Mátyás könyvtárában kötött ki, hogy onnan meg a Bécsi Udvari Könyvtárat (majd az Österreichische Nationalbibliothekot) gazdagítsa. A miniatúrán látható Badefrau elég lenge ruházatban lóbálja a gyógyvizes csöbröt, és ez a viselet a lába alatt üldögélő sárkány érthető érdeklődését is felkelti. Egy másik miniatúrán a szemrevaló fürdős asszony visel ugyan egy hálóingszerű öltözéket, ám ez túl sokat nem takar, így a kortárs fürdőzők pontos információkat nyerhettek szőrápolási szokásairól.
A Vencel-féle Badefrau egy másik képecskén, ezúttal hálóingszerű fürdőruhában.
De ne gondoljuk, hogy ezek a viseletbeli furcsaságok csak távoli országok fürdőéletét jellemezhették. Fürdőkultúra nálunk is volt, bár a legkorábbi források még elsősorban gyógyászati célú alkalmazásokat említenek: Szent István pécsváradi bencések számára íratott 1015-ös adománylevelében szerepel a támogatott ispotály számára rendelt betegápoló- és fürdőszemélyzet is, akiknek különös módon a betegek védelmezése is feladatuk volt a rájuk támadó pogány magyarok ellen. Mintha manapság a kórházi orvosoknak fegyvertartási kötelezettsége is lenne, hogy a rendelő betegeit fenyegető rablókat lelövöldözhessék. Zsigmond idejére viszont bizonyos, hogy a fürdőzés már nemcsak gyógyászati célú, hanem a társasági együttlét fontos formája is volt, erre következtethetünk a Budai Törvénykönyv egy külön erre vonatkozó fejezetéből.
Gyógyfürdő vételéhez sosem volt szükség súlyos betegségre. Az 1550-es baseli metszet Sebastian Münster Cosmographiájához készült.
Mátyás korából pedig számtalan adat van a fürdőéletre vonatkozóan. A Rác-fürdő előzményét például azért hívták királyi fürdőnek, mert a palotából fedett folyosó vezetett a medencékhez. És nemcsak királyi kiváltság volt a fürdőzés, hiszen Vitéz János esztergomi palotájában Bonfini szerint a függőkertek és a pazar könyvtár mellett fürdők is voltak. Nem is beszélve Selmecbánya és Besztercebánya név szerint is ismert balneatorairól, akik orvosi és fürdőmesteri feladatokat láttak el a XIII. századtól.
Egyébként a XVI. században már igen széles rétegeket érinthetett a fürdőzés társasági szokása, Magyarország szabadon maradt részein éppúgy, mint a környező országokban. Jól látható a fürdőzés szórakozás mivolta azon az 1550-es metszeten, amely a brigerbadi fürdőélet pajzán vonatkozásait is elénk tárja. Brigerbad forró termálforrásai a rómaiak óta ismertek és kedveltek voltak, de a fürdőélet újabb kori virágzása a XVII. században, Kaspar von Stockalper alatt volt.
Az 1557-es frankfurti fürdőélet fokozott odafigyelést igényelhetett a szőrápolás tekintetében. A fürdőruhát még mindig nem találták föl.
Az egészségügyi célok persze teljesen össze is keveredhettek a társasági élet szokásaival. Ez látható azon az 1557-es frankfurti metszeten, amely egy, az egészség megőrzésére vonatkozó szabálygyűjteményhez készült, ám a holisztikus szemlélet mind a szövegből, mind a metszetről kiderül. Figyelemre méltó, hogy a fürdőruházat ezúttal is csupán a haj befedését szolgáló kendő.
Persze a fürdőruhát még Magyarországon sem találták föl a XVI. században. Balassi Bálint egyik Célia-verse, Kiben az Célia feredésének módját írja meg, annak felette penig termetéről, maga viseléséről, és szépségéről is szól, részletes képet nyújt a fürdőzési szokásokról. Célia személyazonosságán még vitatkoznak az irodalomtörténészek; van aki Szárkándy Annára, van aki Dobó Krisztinára gyanakszik: a költemények erre vonatkozóan nem adnak felvilágosítást. Az azonban biztos, hogy a XVI. század végén nálunk sem viseltek semmiféle fürdőruhát. Legalábbis Balassi ezzel magyarázza, hogy Célia fürdődézsáját hatalmas gőzfelhő vonta be, hiszen a költőhöz hasonlóan maga a pára is szerelembe esett a látványtól: „Ferdős okát mondja: Ez – úgymond – nem csuda, / mert Célia ül benne, / Kinek mezítelen testére szerelem / gerjedvén, füsti menne.”
Minél nagyobb a láb, annál nagyobb gond a lábszőrápolás. Egylábú lény Ptolemaiosz Geógraphiájának 1552-es bázeli kiadásában. Jogos az elkeseredés.
Egyszóval a társasági fürdőzés nálunk is ugyanúgy zajlott, mint Csehországban, Ausztriában vagy Németországban, s a fürdők a gyógyászat mellett a közösségi élet központi helyei is voltak. Zrinyi Péter egyik fontos megbeszélését 1666-ban a stubnyai fürdőben tartotta, Rákóczi Ferenc a vihnyei fürdőben vette ki Vak Bottyánból a hűségesküt és tette legott vezénylő tábornokká a kiváló félszemű katonát. És bár a XVIII. századra változott a fürdődivat (Csokonai már csak a bokrok mögül leselkedhetett Patyolat című verse szerint, sőt A feredésből az is kiderül, hogy egy másik alkalommal meglesett hölgy voltaképpen valamilyen fürdőleplet viselt, így a részletes leírás a költői fantáziának köszönhető), a lábszőrápolás és eltávolítás fontos probléma maradhatott, amelyre a megoldást házi készítmények jelentették. Csokonai egyik meglepő, szinte nem is allegorikus verséből, Az istenek osztozásából, más vonatkozó szőrdivatokról is értesülhetünk. (A XVII–XVIII. századi szőreltávolító kozmetikumokra és módszerekre később térünk ki.)
Kapható a Király utca 12-ben.
A kereskedelmi forgalomba kerülő szőreltávolító kenőcsökre még százötven évet kellett várni a divatkövető hölgyeknek. A század elejének poézise egyébként már kifejezetten reflektál az életkor előrehaladása következtében beálló szőrösödés problémájára. Virág Benedek egy Horatius-fordításában így fogalmaz: „Mint vélnéd, hamarább meglepi pih büszke pofáidat”. Érthető, hogy a század végére már a kereskedésekben is megjelentek a szőrtelenítő krémek és eszközök, amelyeket hol „Epilatoire” néven neveztek francia módi szerint, hol pedig érdekes eufemizmussal „hajeltávolítónak”.
E termékeket egyébként már a XX. század elején is olyan intenzív reklámkampánnyal próbálták piacra dobni és értékesíteni, mint napjainkban. Dr. Robert Fischer bécsi orvos például sokféle kozmetikummal szolgált, a szeplőkrém mellett olyan „hajeltávolító” szert is kínált, amely – messze megelőzve korát – végleges megoldást nyújtott a szőrtelenedésre vágyóknak. Termékét osztrák és magyar hetilapokban rendszeresen hirdette.
Garancia!!!
És akinek még ez is kevés, az garanciát is kaphatott a szőrtelenítés véglegességére: a számos elismeréssel és kitüntetéssel díjazott miskolci Horovitz Miklós még a pénzt is hajlandó volt visszafizetni a pórul járt kuncsaftoknak. Ehhez vélhetőleg csupán be kellett mutatni a sajnálatos módon újból beszőrösödött részeket. Ügyes.
Fáy Zoltán
