Árpád-házi Szent Erzsébetet keresve a Mandadb gyűjteményében, többek között egy képeslapot találunk 1941-ből. Rajta három fénykép: a vasútállomás épülete várakozó utasokkal, Árpád-házi Szent Erzsébet templom, Balatoni látkép a Badacsonnyal. Ma is áll Fenyvesen Erzsébet-templom, ám ez nem az, amit az anzikszkártyán látunk. Az elpusztult, ám a település közössége nem hagyta magát, új templomot épített. A kommunizmus korszakának közepén.

Balatonfenyves, a Balaton déli partjának vége korábban is csendjéről volt híres. Nevét a keleti részén honos fenyvesről kapta. A második világháború előtt jellemzően a kis- és középpolgári réteghez tartozók vettek itt telkeket, és építettek nyaralókat. A rengeteg fenyőfa különös hangulatot ad a településnek. Egyszerre idézi a mediterrán vidékek pinea fenyős és az Alpok sötét hegyi fenyőkkel teli részeinek hangulatát. Fenyves csak néhány év óta önálló, korábban ide-oda csatolgatták.

Római katolikus egyházközségének nagy története 1926-ban kezdődött, amikor Balatonmária keleti része különvált, és Balatonfenyves néven Fonyódhoz kapcsolódott. 1932-ben a fenyvesi római katolikusok külön egyházközséget alakítottak Szent Erzsébet néven. Talán ennek is köszönhető, hogy a Balaton-menti települések egyetlen Szent Erzsébet templomát itt építették fel. Lékai László veszprémi püspök, későbbi esztergomi érsek kezdeményezte az 1970-es években, hogy az elpusztult régi helyett új plébániatemplom szülessék. Ezt egy másik képeslapon tanulmányozhatjuk. A vasút és a tópart közötti üdülőövezetben, a fenyőfás ligetben emelkedő beton-klingertégla-fém támpillér elemekből emelt épület az egyik legismertebb kortárs templomépítő, Török Ferenc tervei alapján készült. Ő tervezte egyébként a szemközti Ábrahámhegy templomát, és a jellegzetes, egyszerre modern és hagyományőrző stílusú építőművész álmodta papírra, majd építette meg Budán, a Petőfi híd lábánál, az új egyetemi negyed szélén a Magyar Szentek Templomát.

A fenyvesi istenháza előtt áll Till Aranka szobrászművész Szent Erzsébet szobra. A környezetéhez természetes egyszerűséggel alkalmazkodó műkő alkotás azt a pillanatot fogja meg, amikor Szent Erzsébet kenyeret oszt a szegényeknek.

Nem állunk meg, megyünk tovább Szent Erzsébet nyomában. Fenyvestől délre, a somogyi dombok között van Hács község. Neoromán stílusú apró temploma freskói miatt fontos helyet foglal el a hazai Szent Erzsébet templomok között. Az ötvenes évek elején építették. A rendek feloszlatása után a ferences szerzetes Balázsy Antal Máriuszt helyezték ide plébánosnak. A robbanékony barát mindenkit megmozgatott. A falu apraja-nagyja hordta össze az építőanyagot, és építette fel a templomot. A Balaton északi oldaláról bárkákban úsztatták át a bazaltkövet, és ökrös szekerekkel fuvarozták le Hácsra. Szép freskók örökítik meg ezt a munkát a templom szentélyében. A templomhajóban pedig valóságos képregény számol be Szent Erzsébet életéről – írja Szerdahelyi Csongor, a tudós zsurnaliszta . A hácsi freskók a szintén ferences Forró Dezső Kamil alkotásai.

Dippold Pál

„A szellemből anyag, majd újra szellem: ímé a könyv e köznapi csoda.
Elérhető lesz az elérhetetlen, ha fölveszed, s le nem teszed soha.”
(Csorba Győző)

Régiós álmok

Még 2009. szeptember 16-án rakták le a pécsi Dél-dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont - hivatalos becenevén Kaptár - alapkövét szimbolizáló hengert egy Csorba Győző idézettel, az Európai Kulturális Főváros logójával, Baranya megye címerével, az épület látványtervével, valamint a megyei napilap, a Dunántúli Napló aznapi számával.

 Tudásközpont alapkőletétele (forrás: bama.hu)

Pécs korábbi sikeres pályázat útján 2010-ben Essennel (Németország) és Isztambullal (Törökország) együtt Európa egyik kulturális fővárosa volt. A Pécs2010 Európa Kulturális Fővárosa program négy fő kulturális beruházásra épült: Kodály Központ multifunkcionális hangversenyterem, Zsolnay Kulturális Negyed, Múzeumok utcája valamint a Dél-dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont. A Balázs Mihály Kossuth-díjas építész tervezte világszínvonalú építményben az ország 3. legnagyobb, több mint 1 millió kiadványt tartalmazó gyűjteménye található. A hagyományos könyvtári alapfunkciók mellett korszerű megoldásokkal, például online katalógussal, automata kölcsönző rendszerrel és rádiófrekvenciás (RFID) könyvazonosító-berendezéssel is találkozhatnak az olvasók. A beruházás az Európai Unió társfinanszírozásában, az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA) támogatásával valósult meg, a támogatás összege nettó 4,6 milliárd forint volt.

A Tudásközpont épülete „egy nyitott könyvet” ábrázol (forrás: baralib.hu)

A könyvtár látja el Dél-Dunántúl információ- és dokumentumigényét, valamint nagyszabású közösségi, kulturális programok rendezésére is alkalmas. A tizenháromezer négyzetméteres, hét szintes épületben egy új integrált könyvtár jött létre a korábbi Pécsi Városi Könyvtár, a Csorba Győző Megyei Könyvtár, a Pécsi Tudományegyetem Központi Könyvtára és a jogi és közgazdasági kari könyvtár beköltözésével. Az épületben kapott helyet a Pécsi Tudományegyetem Oktatási Igazgatóság Központi Hallgatói Szolgáltató Irodája, több egyetemi kutatóközpont, könyvesbolt, színvonalas étterem és kávézó, továbbá egy 400 férőhelyes konferenciaterem, a két 200 vendég befogadására alkalmas előadóterem.

A Kaptárban a rengeteg izgalmas könyvön kívül egy igazán impozáns látványosságra is bukkanhatunk, ez nem más, mint magát az Univerzumot jelképező hatalmas mozaik, melynek alkotója a Ferenczy Noémi-díjas pécsi keramikusművész Nagy Márta. Ez a Zsolnay-porcelánból készült burkolat jelenleg az ország modern építészetének a legnagyobb egybefüggő kerámiaburkolata.

 A Kaptár belülről (forrás: baralib.hu)

Papír és/vagy fájl?

A látványában is impozáns, inkább egy plázához hasonló épületegyüttes 2010-es átadásával párhuzamosan elindult a Baranya MédiaTár. A célkitűzés szerinti küldetése a megyei kulturális örökségvédelem jegyében a helytörténeti értékű audiovizuális dokumentumok (fotók és analóg hangfelvételek és videók) digitalizálási programját hivatott megvalósítani. A folyamatosan bővülő helyismereti archívumban a közelmúlt igazi képi kincsei tekinthetők meg; az 1956-os mohácsi, dunai árvíztől kezdve, a baranyai bányászati emlékeken át, egészen akár a Hamerli vagy éppen a Zsolnay család életéről készült filmekig bezáróan. A nyolcvanas évek elején indult helyi, pécsi közösségi televíziózás őskorát jelentő Lvov-kertvárosi kábeltelevízió több tucatnyi adása immár internetes felületen, szintén itt látható A 2011. szeptembertől megszűntetett Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójának egyes hír- és magazin műsorai éppúgy visszaidézhetők, mint a Somogy megyei Vése szülötte pécsi díszpolgár, Bertók László, Kossuth-díjas költő televíziós közszereplései.

A témakínálatból nem hiányzik a közélet sem, ennek része Habsburg Ottó (1989.) lakossági fóruma a Pécsi Értelmiségi Klubban, Cserháti József egykori katolikus megyéspüspök 75. születésnapi interjúja vagy az 1990. évi parlamenti választások pécsi képviselőjelöltjeinek bemutatkozása. A MédiaTár kínálatából megtalálhatóak a baranyai kultúra és a pécsi színházrajongók egy-egy korábbi kedvencei is: legyen az Viktor Vasarely képzőművész portréja, vagy az ibafai fapipa gyűjteménye, netán Sipos László vagy Héjja Sándor színművész legendás fellépéseinek egy-egy részlete.

Papír vagy fájl? ...

Az archívum rendszereknél ez nem kérdés, mert előzmények nélkül nincs mit digitalizálni. Így a MédiaTár egyik legfontosabb értéke is az, hogy a megmentett érték nem csak interneten keresztül érhető el, hanem része annak az 1 milliós nagyságrendű kereshető adatbázisnak, amelyet még a kartonrendszerből fejlesztettek és alakították át az elmúlt több mint félévszázad gyűjteményei alapján a köz pécsi könyvtárosai.

Napjainkban már a minőség is fontos célkitűzés; így készül a digitalizált dokumentumok új megjelenítési formája, egy, a korábbiakhoz képest látványosabb és több hasznos elemet tartalmazó honlap, amelyhez csatlakozik egy közösségi oldal is.

Szüts Etele

James Fenimore Coopert (1789– 1851) úgy tartják számon, mint az amerikai irodalom első világirodalmi színvonalú alkotóját. Élete során számos tengerésztörténetet és indiánregényt írt; utóbbiak később a Bőrharisnya-történetek (Leatherstocking Tales) néven váltak ismertté. Első művei éppen az európai romantika felvirágzásával párhuzamosan jelentek meg, s ez munkásságára is hatással volt: főleg romantikus történelmi regényeket írt, melyekhez az élményanyagot saját tapasztalataiból, utazásaiból, politikai eszmecseréiből merítette.  Márpedig élményekben nem volt hiány: az író fiatal évei bővelkedtek olyan izgalmas tapasztalatokban, melyek a későbbiekben méltán tarthattak számot olvasói érdeklődésére.

 

Burlingtonban, New Jersey-ben született, tizenkét gyermek közül a tizenegyedikként (akik közül sokan már kisgyermek, illetve csecsemőkorukban meghaltak).  Élete nagy részét Cooperstownban, New Yorkban töltötte (az állam ekkoriban határvidék volt).  A várost édesapja, William Cooper alapította; kezdetben ez volt hatalmas birtokaik középpontja, ahol többek között erődített családi otthonuk is helyet kapott.  Innen hozott „öröksége” nagyban befolyásolta későbbi munkásságát: számos regénye foglalkozik a határvidék, illetve az itt élő indiánok életével.

Tizenhárom éves korában bekerült a Yale Egyetemre, innen azonban szabálysértései miatt – melyek között olyan vétségek szerepeltek, mint robbantás, illetve étel eltulajdonítása – eltanácsolták. Nem sokkal később belépett a haditengerészetbe, ahol néhány tengeri út után (édesapja összeköttetései révén) hadnagyi kinevezést kapott. Itt szerzett tapasztalatai inspirálták későbbi tengerésztörténeteit.

Háromévnyi szolgálat után kilépett a haditengerészettől, és elvette Susan Augusta de Lancey-t (akinek révén egy igen előkelő családba házasodott be), és minden figyelmét a gazdálkodásnak szentelte. Mindeközben jó viszonyt alakított ki a földjein dolgozó munkásokkal és indiánokkal, gyakran megesett, hogy együtt ivott és énekelt velük (ez akkoriban ritkaságnak számított: a földbirtokosok általában lenézték ezeket az embereket).

Mivel sosem küszködött anyagi problémákkal (édesapja, aki bíró és a kongresszus tagja volt, húszéves korában gazdag örökséget hagyott rá), bőven maradt ideje a művelődésre és az irodalom élvezetére is. Saját könyvtárral rendelkezett, harmincas évei elején pedig elkezdett írni is. Első műveiben több különböző stílust is kipróbált, csak később érezte, hogy megtalálta saját hangját. Korai művei mint pl. az Elővigyázatosság nem talált túl lelkes fogadtatásra. A sikert csak A kém című történelmi regény hozta meg számára; innentől fogva Európa és Amerika-szerte népszerű, elismert írónak számított.

Cooper az 1850-es években. Matthew Brady metszete

1826 és 1833 között Franciaországban élt, az Egyesült Államok konzuljaként és ekkor már franciául is írt regényeket. Hazatérése után regényei viszont egyre inkább politikai színezetet kaptak, számos cikkeket is ír az őt zavaró társadalmi jelenségekről, melyek közül az egyik legégetőbbnek az emberi egyenjogúság problémakörét tartotta. Ezért Az utolsó mohikán című műve mai napig rendkívüli fontossággal bír. Ő volt az első olyan amerikai író, aki megértéssel, empátiával közelített a színes bőrű emberek világához. Munkássága nemcsak a korabeli amerikai irodalomban számított úttörőnek: regényei napjainkban is izgalmas olvasmányok az ifjúság és a felnőtt korosztály számára egyaránt.

Zsigmond Eszter

270 éve, 1744. augusztus 25-én született Johann Gottfried Herder német költő, műfordító, filozófus, teológus. Nekünk, magyaroknak mára inkább csak a nevéhez fűződő „herderi jóslat” – miszerint „a szlávok, németek, románok és egyéb népek között élő magyarok nyelve néhány század múlva talán már nem vagy alig(ha) lesz fellelhető” –, idézi fel alakját, holott a XVIII. századi német irodalom és művelődéstörténet Goethéhez és Schillerhez fogható alakja.

Ha irodalomtörténeti jelentőségét keressük, azt mondhatjuk, hogy míg kortársa, Gotthold Ephraim Lessing az összehasonlító szempontot vezette be az újonnan alakuló irodalomesztétikába, Herder a történeti nézőpontot. Kutatása elé azt tűzte célul, hogy feltárja azokat a történelmi okokat, amelyek eredményeként a különböző korok irodalmai létrejöttek. Az irodalom történetét a nyelv fejlődéséből vezette le. „A költészet az emberi nem anyanyelve”, tehát az emberiség valamikor úgy gondolkodott, mint a költők: nem logikus következtetések útján, hanem képekben és hasonlatokban. Herder felfogásában a népköltészet még ennek a gondolkodásnak a nyomait őrzi, és ezért javasolja a népköltészethez fordulást az újabb nemzeti irodalmak számára. Volkslieder (1778) c. gyűjteményében szinte majd minden ó- és újkori, keleti és nyugati nép költészetéből fordított; ennek a népköltészeteket bemutató kötetnek óriási népszerűsége és hatása volt a maga korában.

Míg a német irodalom történetében részben az ő hatására született a Sturm und Drang mozgalom, addig a magyar irodalomban szintén az ő hatására indult meg az a népköltészet felé forduló, újító és gyűjtő mozgalom, mely a XIX. század első felének irodalmi fejlődését megalapozta. A Rát Mátyás szerkesztette Magyar Hírmondó 1782. január 16-i számában elsőként Révai Miklós tett közzé – névtelenül – felhívást az „énekek gyűjtésére”. Ugyan a felhívás még nem körvonalazza a későbbi pontossággal a népdal fogalmát, de a német példára való utalás félreérthetetlen. Az ebben a korban született énekgyűjtemények, mint Pálóczi Horváth Ádámé, illetve olyan, kéziratban maradt gyűjtések, mint Csokonaié, Mészáros Ignác Csallóközi Ódák és énekek, vagy Kreskay Imre Magyar Ódák avagy Énekek; valamint a vásárokon árult ponyvafüzetek ismert költők dalai mellett névtelenek énekeit is tartalmazták. Ebből a hatásból táplálkozik részben Földi János, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály irodalmi népiessége.

Herder lakóháza Weimárban

A népköltészet felé fordulás később, a XIX. század első felében is alapvetően határozta meg a magyar irodalom fejlődését, valamint irodalomtörténeti gondolkodóink műveiben is visszaköszön. Kölcsey Ferenc a Nemzeti hagyományokban szintén Herderhez nyúlt vissza, amikor kifejti, hogy a kultúra lényegét a folytonosság adja. Ha elszakadunk saját múltunktól, létünket veszélyeztetjük. „Ahol az ősi hagyomány vagy éppen nincsen, vagy igen keskeny határokban áll, ott nemzeti poesis nem származhatik.” A magyar költészettel kapcsolatban pedig megjegyzi, hogy annak is egy belső kezdeményezésből kiinduló fejlődésre lett volna szüksége, így a „pórdalokban” nemzeti kultúránk kibontakozásának lehetséges ösztönzőjét látta. Ez a gondolat pedig a negyvenes években az Erdélyi János, Petőfi és Arany által képviselt romantikus népiességre volt nagy hatással.

Láthatjuk tehát, Herdernek – a magyarság eltűnését vizionáló „jóslaton” túlmenően – meghatározó hatása volt a magyar irodalom fejlődésére, emiatt érdemes megtartanunk emlékezetünkben.

Vass Johanna

…Óvatosan lépsz az örök elmúlás állapotába nehezedő könyvtár pincéjének kopott márvány lépcsőire. Sötét van. Belemerülsz a hívásba, nem is érzed a félelmet, mely szembe rohan veled. A jövendőmondó ezeréves rizspapírra rótt levelében üzent. Te álmodban letetted a kést, amit a kocsmában éppen a kerítő szívének céloztál és útra keltél, aminek csak eleje van, és most itt óvakodsz, nehogy lezuhanj a vak próféta képzeletébe.

Belépsz az ajtón, de mögötte nem ő fogad. Valójában nem hiszed, hogy létezik, legalábbis nem jobban, mint örömeid reszketeg árnyéka a tűző napon. Hol van ő? A tükör mögött? A tükörről visszaverődő visszfény mögött? Merre jár Borges, mikor a terem közepén állva körbenéz a sötétben? …

Sokkal többen vannak, akik ismerik Borges történeteit, és kevesebben, akik olvastak volna akár egyet is Az idő újabb cáfolata, a Képzelt lények könyve vagy A Másik, aki ugyanaz közül, esetleg Az Alef című elbeszélést.

Borges remekműveiben mintha végtelen számú majom ütné az írógépet, szinte vég nélkül követik egymást a megálmodott történetek, lények, emberek és könyvek, amelyek további könyvekre utalnak; százezer oldal kakofónia, ami magába foglalja a Genezist, a Kabbalát és elfeledett argentin költők gondolatait, az óangol lírát és elbeszéléseket Stevensontól Kafkáig, a számmisztikát és Schopenhauert meg a megálmodott tigrist. Kortársai számára művei alig felfoghatóak, egy zseni kézjegyei, bár magát sosem tartotta annak. Szinte jogosan vetődik fel a gyanú, nem lehet, hogy az argentin zseni - megelőzve korát - használta az internetet? Fiatal éveiben az első irodalmi díjának árából vásárolt egy kopottas Enciklopédia Britannicát, s élete végéig nem is használt egyebet. Utolérhetetlen tudású, régimódi öregúr, futurisztikus víziókkal.

Jorge Luis Borges (Fotó: Paola Agosti)

A végtelen keresése gyermekkorában egy kekszes dobozzal kezdődött, aminek tetején egy elfelejtődött motívum volt. Emlékei között hiába kereste újra és újra, végül arra jutott, hogy a kekszes dobozon egy kekszes doboz volt, és azon is egy kekszes doboz és így tovább. Még ennél is drámaibb volt a kis Jorge számára, a szülei szobájában egymással szemben lévő falakon lógó két tükör, amikbe ha belenézett, felfoghatatlan számú kisgyerek nézett rá vissza. Idős koráig kényszeresen rettegett az ilyen tükröktől. Ez a megsokszorozódott látszat önnön férfiasságában is komoly kétségekhez vezetett: meggyőződése szerint a szexuális aktus is megduplázza Borgest, és tudatos akaratát elrabolja az intuitív én.

Fiatal kora óta szenvedett szemén a recehártya leválásától, ami fokozatos látásvesztéssel járt, mígnem 55 éves korára teljesen megvakult. Tekintetét befelé, a fantázia irányába fordította. A valóság untatta és elbizonytalanította. Imádta a könyvtárakat, amikben megnyílt számára a végtelen. Sajátos egybeesés, hogy vágyott könyvtár igazgatóvá való kinevezését pont akkor kapta meg, mikorra már teljesen megvakult. A valóság, ahogy a könyvek valósága is a képzelőerő kérdése maradt már. Ahogy korábban apja is megvakult, Borges fél életen át attól rettegett, hogy neki is vakon kell élnie. S miközben annyira kereste minden történet mögött az újabb történetet, végül a valóságot már nem láthatta többé. „Sorsunk nem a valószerűtlensége miatt irtóztató; azért irtóztató, mert visszafordíthatatlan és vastörvényű. Az idő anyagából vagyok. Az idő folyó mely magával ragad, ám én vagyok az a folyó… A világ, sajnos, valóságos; én, sajnos, Borges vagyok.”

Műveiben minduntalan elrejt, majd újabb történetet tükröz vissza; ami több, mint metaforikus sejtetés, Borges mindenekelőtt a fikcióba rejtett fikcióival lesz lenyűgöző. Páratlan gondolkodó figura, aki hangos csattanóval ragadja meg történeteiben a lényeget. Mintha csak jelet küldött volna, megjeleníti nekünk a különbséget a földhözragadtság és a magas repülés, a papírkultúra és a virtualitás között. Egyrészt végtelen számú szóáradatot és kimeríthetetlen ötletszövevényt gondolt ki, másfelől pedig olyan feszesen, világosan és részletekbe menően írt, mintha attól rettegett volna, hogy tulajdonképpen csak az olvasó idejét rabolja.

Ahogy az egymással szembe állított tükrökben a kép is a végtelenségbe mutat, elbeszéléseiben a képzelet alkotta jelzések: egyik szöveg utal a másikra, ami szintén egy másikban teljesedik majd ki. Borges láncszem a régi és az új irodalmi forma között, akinek fantáziája túllép a nyomtatott könyv keretein.

Csak azt tudnám, hogy miért tékozoltam

fontos és kedves dolgaimat el mind,

hogy ma éppoly elérhetetlenek, mint

Ádám rózsái a Paradicsomban?

Ősi, elégikus kábulatot

érzek, ha az a ház eszembe jut,

s fel nem fogom, az idő hova fut,

én, aki idő, vér s halál vagyok.

A modern irodalom mestere ma 115 éve született.

Jenei Gabriella

Raffaello: Egy ifjú arcképe, van Gogh: Pipacsok, Csontváry: Éjszakai táj holdvilágnál alakokkal. Hogy mi a közös ezekben a festményekben? Sajnos, az eltűnt műkincsek számát gyarapítják. Az Interpol szerint, a feltehetően megrendelésre rabolt műkincsek elérhetik a 25 ezer darabot. Ezek között vannak szobrok, bútorok, egyéb régiségek csakúgy, mint festmények. Az eltűnt kincsekkel akár egy egész múzeumot is meg lehetne tölteni. 

Az oslói Munch Múzeum

A rablások azonban legtöbbször nem az éj leple alatt, lézersugarak bonyolult hálóján keresztül, amolyan akciófilmes keretek között történnek. Ahogyan éppen tíz éve, 2004.augusztus 22-én is történt. A szokványos vasárnapi múzeumi látogatást élvező, gyanútlan múzeumi látogatók szeme láttára raboltak el két Munch-festményt. A beszámolók szerint két fegyveres minden nehézség nélkül emelte le a falról a képeket, majd sietve távozott. A biztonsági kamera felvételein jól látszott, hogy a nagy sietségben a rablók kétszer is elejtették a festményeket. Bár, a rendőrség tizenöt perccel a támadás után már a helyszínen volt, majd módszeresen átfésülték a norvég fővárost, csupán a rablók üres és lopott autóját sikerült megtalálniuk. Szakértők feltételezése szerint, a betörők valószínűleg váltságdíjat akartak kicsikarni a világhírű vásznakért, hiszen azokat ismertségük miatt nem tudták volna értékesíteni a műkincspiacon. Ilyen követelés nem érkezett, ezért arra jutottak, hogy a rablást egy dúsgazdag műértő rendelte meg. A sikoly és a Madonna című festmények helyét hosszú ideig üresen hagyták az oslói Munch Múzeumban.

A sikoly

Edvard Munchot az expresszionizmus előfutárának is nevezik, kivételesen eredeti látásmódjával és könnyed vonalvezetésével vált híressé. Leghíresebb képe A sikoly, melyből négy változatot is készített, akárcsak a Madonnából. Úgy tűnik, Munch igen előkelő helyet foglal el a műkincspiacon, hiszen A sikolyt egyszer már elrabolták az oslói Nemzeti Galériából 1994-ben, miközben a  lillehammeri téli olimpia megnyitó ünnepségei zajlottak. A festményt néhány hónappal később találták meg egy hotel szobában.

Madonna

Nem voltak ilyen szerencsések a 2004-ben ellopott festmények. Sokáig úgy tűnt, hogy teljesen nyomuk veszett. Mígnem egy másik ügy kapcsán a rendőrség látókörébe került személy, a bankrablásért elítélt David Toska, vádalku fejében információt szolgáltatott a vásznak hollétéről. A nyomozók és a szakértők úgy vélik, hogy a Munch-képek elrablásával valójában a norvég pénzintézet elleni támadás nyomait akarták összekuszálni. A sikeres nyomozásnak köszönhetően a festmények két évvel később, 2006-ban végre előkerültek. Habár a képek jobb állapotban voltak, mint remélték, mindkettőt restaurálni kellett. A sikoly nedvesség okozta károsodást szenvedett, míg a Madonna vásznán két lyukat fedeztek fel a szakemberek. A helyreállítás előtt öt napig lehetett megtekinteni a sérült képeket, majd két évet kellett várni a felújításra. Végül 2008-ban kerültek vissza méltó helyükre, azóta mindkét festmény a nagyközönség számára is megtekinthető a Munch Múzeumban.

Tompa Éva

Minden korszaknak, minden generációnak megvan a maga kultikus szórakozóhelye. Olyan hely, aminek a színpadára egyszer minden zenei ambícióval rendelkező fel akar jutni. Ahova legalább egyszer mindenki be akar jutni, s részese akar lenni annak az életérzésnek, amit csak ott tapasztalhat meg. Mert aki lemarad, az kimarad. A Kádár-korszakban pontosan ilyen hely volt a KISZ Budapesti Bizottsága Ifjúsági Művelődési Parkja, közkeletű nevén az Ifipark.

A park 53 évvel ezelőtt, 1961. augusztus 20-án, ünnepélyes keretek között nyílt meg, az 1870-es években épült Várkert-bazár területén. Az elvtársak átvágták a szalagot, a színpadon fellépett Bodrogi Gyula, Kerényi Gabriella, Németh Lehel elénekelte még a Reszket a hold a tó vízén című dalát is, volt ott minden. A nézőtéren pedig főleg az építők ültek. De semmi gond, - koncepció híján - arra az évre be is zárt a park. Rendszeres működését csak a következő nyáron kezdte meg, és nem volt megállás 1984. szeptember 23-ig.

23 év nagy idő egy szórakozóhely életében, itthon kevés példa van ilyenre. Furcsa mód, szinte minden szórakozóhely ugyanazt a pályát futja be a városban. Nehezen indul, pedig van rá igény. Megnyit, tömegeket vonz, hiszen új, menő, mindenki ott akar lenni. Majd átalakul, még népszerűbb lesz, csillog-tündököl. Végül megkezdődik a mélyrepülés, a fókusz egy másik helyre, másik szubkultúrára tolódik. A hanyatlása látványos, bukását és később fellépő hiányát pedig sokan, sokáig érzik. Na, de visszatérve, mi is történt ezalatt a hosszú idő alatt?

Rajnák László

A Budai Ifjúsági Park megnyitásáról felsőbb körökben döntöttek, mondván, kell egy ellenőrzött, biztonságos hely a fiataloknak a kulturált szórakozásra. Valóban kellett egy hely, de ne felejtsük el, hogy milyen korban járunk, nagy szabadságra ne számítson senki. Kellett az intézmény élére egy keményvonalas vezető. Ő volt Rajnák elvtárs, aki - többek között – a következő szigorú szabályokat vezette be az Ifipark életébe:

“Tudnivalók a Budai Ifjúsági Park látogatásával kapcsolatban:

Belépés csak 18 éven felüli fiúk és 16 éven felüli lányok részére, nyakkendőben, világos ingben, zakóban. Vászonnadrágban a belépés tilos. Kitiltást eredményeznek a következő kihágások: Ízléstelen táncolás, nem twist számra történő twistelés, egy lánnyal több fiú twistelése, fiúk egymás közti twistelése, és más, feltűnést keltő viselkedés.” (Belépési szabályzat, 1962)

Rajnák maga állt a kapuban minden este és ellenőrizte a fiatalok ruházatát, frizuráját, hogy az megfelel-e a szabályoknak. Ha nem, az illető kint maradt. (Rajnák neve egyébként feltűnik Gothár Péter Megáll az idő című filmjében, a rettegett, keményvonalas igazgató szerepében.) „Kulturált szórakozás és szórakoztatás mindenek felett” - ez lebeghetett folyamatosan az igazgató lelki szemei előtt. Ha valami súlyos szabálysértést észlelt, akkor komoly büntetést szabott ki. Néhány éve készült interjúban többek között Komár László is mesélt arról, hogy látta, ahogy a fiatalokat gumibottal csépelték, vagy rugdosták, nemre és életkorra való tekintet nélkül. Így működött. A Rajnák-féle drákói szigorról utalást találhatunk Cseh Tamás és Bereményi Géza Désiré bottal üti saját nyomát című dalban is.

Összeállítás a Magyar Filmhíradó felvételeiből

A kezdeti években a belépő 5 forint volt, kiemelt rendezvények, koncertek esetén 10 forint. A legdrágább étel 12 forint, sört vagy málnát fogyaszthattak mellé. Mint utóbb kiderült, jócskán voltak csalások a kiszolgálásban. A sört szódával hígították, visszajárót nem mindig adtak. A belépőjegyeket elszedték a fiataloktól, majd a bejáratnál újra eladták. Több újságírónak is feltűnt ez mutyizás, és elindították azt a lavinát, ami elsodorta a teljes vezetőséget. Összesen 17 év börtönt osztottak ki közöttük, Rajnák 1974-ben 6 évet kapott.

A hely hihetetlen népszerű lett, és aki valamit is el akart érni az akkori magyar könnyűzenében, annak itt fel kellett lépnie. A hatvanas évek közepe-vége felé a fiatalok lázadozni kezdtek a szigorú szabályok ellen és a kezdeti táncdalénekesekkel gazdagított, táncversenyes, konszolidált szórakozás helyét valami más vette át. Egyre nagyobb teret nyert a beat-kultúra. A hetvenes évekre a közönség kicserélődött, a koncerteket már nem a helyükön ülve, hanem a székeket félretolva, állva hallgatta a közönség, táncoltak, ugráltak, tomboltak. Rendszeresen koncertezett itt többek között a Scampolo, az Olympia, az Omega, a Kex, a Hungária, a P.Mobil, a Mini (97-szer), az Edda és még sorolhatnánk.

Akik a tömeg, vagy a nem megfelelő öltözetük miatt kiszorultak, azok a lépcsőkön, vagy a várfal tövében hallgathatták a koncertet. Fontos külső helyszín volt az Ifipark történetében a vár alatti nagy fa. Itt gyülekezett a Nagyfa galeri, ők voltak a teljes kívülállók, akik dacolva mindennel, nem fogadták el az Ifipark területén érvényes szabályokat. Kriminalizált társaságnak számítottak, a rend őrei rendszeresen igazoltatták őket, akár naponta többször is. A hatalom egy részüket a koncepciós Nagyfa galeri perben börtönbüntetésre ítélte rendszer ellenes izgatásért.

Visszatérve az Eddára. Az Ifipark hanyatlásának éveiben fontos állomás volt az 1980 májusában tartott koncertjük. Bár megszokott jelenség volt a tömeg a bejárat előtt, a kígyózó tömött sor a feljárón és a környéken mindenütt. A Várbazár falai és oszlopai azonban már roskadoztak, felújításra, állagmegóvásra nem igazán fordított a vezetőség. A tömeg nekitámaszkodott az egyik díszkorlátnak, ami emiatt kidőlt és öt embert megsebesített. Pataky Attiláék nem merték félbeszakítani a koncertet, de a hír hallatán már sejtették, nem fognak többet koncertezni az Ifjúsági Parkban. A romlásnak indult épület, a tömeg és feltehetőleg a túl nagy népszerűség közrejátszhatott abban, hogy közben más helyek - például a Kassák klub - is nagyobb figyelmet kaptak.

Az ominózus Edda koncert után már csak néhány évet élt meg az Ifipark. 1984. szeptember 23-án Elektronikus temetés néven búcsúkoncertet szerveztek a parknak. Fellépett a Shadow, az Old Boys és a P.Mobil, azonban a koncertsorozat végeztével a tömeg nem akart hazamenni, nem tudták elengedni szeretett szórakozóhelyüket. Hajnal Gábor műsorvezető volt az utolsó ember a színpadon, beszédét nem sikerült végigmondania, úgy cipelték le onnan. Közel 30 évvel később is úgy vélekedett erről, hogy az Ifipark történetére nem került zárómondat.

A Várbazár üresen állt, az épület állapota folyamatosan romlott. Csak az elmúlt pár évben kezdődött meg Ybl épületének felújítása. A sors furcsa fintora, hogy bár idén ünnepélyes keretek között adták át az eddig elkészült részeket, azonban az átadás után rögtön be is zárták az épületet. Vajon a történelem képes megismétli önmagát, és így lehetséges lesz, hogy az egykori Budai Ifjúsági Park újra a budapesti fiatalok kedvelt szórakozóhelye lesz?

Kondákor Ferenc

115 évvel ezelőtt, 1899. augusztus 13-án született az angliai Leytonstone-ban Sir Alfred Hitchcock, a filmes szakma fekete mágusa.

Még a húszat sem töltötte be, de már némafilmek inzertjeit rajzolta. Saját bevallása szerint már 1922-ben próbálkozott a rendezéssel, a Number 13 azonban sohasem készült el. 1923-ban rámosolygott a szerencse, és beugróként rendezte meg az Always tell your wife című mozit, melynek forgatásán ismerte meg későbbi feleségét, Alma Reville-t.

„A Hitchcock-hatás négykezes eredménye, amiből kettő Almáé volt.” (Charles Davenport Champlin filmkritikus)

Hitchcock nem titkoltan vonzódott a szép nőkhöz, leginkább az amerikai szőkékhez, Angliában azonban inkább a barnákat részesítette előnyben. A titokzatos Alma az egyetlen vörös nő az életében. Lady Hitchcock 1899. augusztus 14-én született, pontosan egy nappal híres férje után. Bár a rendező minden filmjében közreműködött, hiszen különösen éles szeme Hitchcock legbizalmasabb szövetségesévé tette, de saját kérésére általában nem szerepelt a stáblistán.

Hitchcock körül sok legenda és pletyka kering, melyeken ő maga mindig jól szórakozott és előszeretettel terjesztette azokat. Ilyen például a tojásfóbiája, miszerint undorodott tőle; rendőröktől való félelme; hogy a filmjeit ő maga sem merte megnézni és hogy teája elfogyasztása után mindig a válla fölött átdobva szabadult meg a csészétől.

Alfred Hitchcock az első rendezők egyike, aki szeretett szerepelni saját filmjeiben. Szinte minden mozijában láthatjuk egy rövid cameo erejéig. Rajongói folyton őt kutatták, védjegyévé vált megjelenése, és idővel, hogy a nézők a filmre és a borzongásra koncentrálhassanak, már az első pár percben megjelent a vásznon. Legtöbbször, mint komikus közjáték szerepelt, a North by Northwest-ben éppen lemarad a buszról, a Blackmail-ben pedig egy kisfiúval gyűlik meg a baja a metrón - ez az egyik leghosszabb cameoja.
A színészeket szükséges kelléknek tartotta, egyiküket sem tartotta sokra, pedig a korszak legnagyobb sztárjaival forgathatott. Saját bevallása szerint egyetlen színészt, Cary Grantet kedvelte.

Alfred Hitchcock és Cary Grant a Fogjunk tolvajt! című filmben. (Forrás: sideward.net)

Bár ötször jelölték Oscar-díjra, legjobb rendezésért soha nem kapta meg az elismerést. 1968-ban életműdíjjal korrigálták ezt a baklövést, amelyet Hitchcock az akadémia történetének egyik legrövidebb beszédével vett át. 

Forgatási érdekességek és legendák – Psycho, Madarak

• A Psycho című filmben nem csak ő, de lánya, Patricia is feltűnik.

• A híres zuhanyzós jelenet forgatása alatt egyik főszereplő sem volt jelen.
 
• A zuhanyzós jelenet további különlegessége, hogy a kést csak egyetlen egyszer látjuk testhez érni.

• Egy másik legenda szerint ugyanebben a jelenetben csokoládét használtak művér helyet.

• A Madarak című filmben valódi madarakkal (is) dolgozott.

• Egyik kedvelt zeneszerzője Bernard Herrmann volt, akivel a Madarak forgatásán is dolgozott, bár a filmben nem hangzik el zene, Herrmann a madárhangokért, zajokért volt felelős.

• Ugyanebben a filmben Tippi Hedrent egy telefonfülkében támadják a szárnyas szörnyetegek. A színésznőt úgy informálták, hogy a fülke biztonsági (törhetetlen) üvegből készült. Azonban a filmen is jól játszik, hogy az üveg betörik, Tippi arcára valódi rettegés ül ki. (Később több kisebb szilánkot kellett eltávolítani az arcából.)

• A Madarak padlásjelenetét öt napig forgatták valódi madarakkal, Tippi Hedren majdnem beleőrült. Amikor 2012-ben filmre vitték The Girl címen Tippi megpróbáltatásait és a film készítésének háttértörténetét, Melanie Griffith (Tippi Hedren lánya) a „Vissza a terápiára!” felkiáltással távozott a vetítésről.
Négy hónappal halála előtt, 1980-ban az angol királynő lovaggá ütötte Hitchcockot, bár amikor 1962-ben először keresték meg a lovagparancsnoki címmel, visszautasította azt. Ezek után egy riporter arról kérdezte, miért váratta a királynőt ilyen sokáig, ezt válaszolta: „I suppose it was a matter of carelessness”.

Sir Alfred Hitchcock több mint 50 játékfilm rendezése után, 1980 április 29-én 81 évesen halt meg Beverly Hillsben. Életműve azóta is példamutató.

Hegedűs Henriett

Nagyjából négyszáz év telt el mióta Shakespeare műveit kiadták, és azok népszerűsége nemhogy csökkenne az idő múlásával, hanem egyre inkább nő. Gondolkodásmódja örökérvényű, a mai ember is azonosulni tud karaktereivel és átérzi dilemmáikat. Állandó színházi jelenléte mellett, a filmipar a huszadik század kezdetétől sokat merít műveiből, írásaiból készült filmek vonzzák a közönséget a mozikba és a televíziók elé ültetik a nézőket.

William Shakespeare (1564 – 1616) viszonylag hamar sikeressé vált, mint drámaíró és színész. 1594-től már az elismert Lord Chamberlain’s társulat tagja volt, darabjait 1590-től folyamatosan játszották. A társulat 1599-től már az akkori legjobb színházban, a Globe-ban játszott, melyet a puritánok kivételével szinte minden társadalmi osztály látogatott, és amely jelenleg is működik. A 450. évfordulón a jelenlegi társulat két éven át beutazza a Glóbuszt és a világ minden országában fellépnek a Hamlettel. (A blogjukon nyomon követhetjük a két éven át tartó utazást.)

A Király Emberei (ahogy a Lord Chamberlain’s társulatot nevezték) az év nagy részében Londonban játszottak, de nyaranta turnéra indultak országszerte és gyakran hívták meg őket az udvarba is, ahol az uralkodónak és a nemességnek mutatták be Shakespeare darabjait. Ő maga is a Globe egyik részvényese volt, jó befektetőként egyengette művei sorsát, részt vállalt a színház, a társulat és a bemutatók megszervezésében és a vállalkozás jól prosperált. Ha most valamilyen varázslat folytán feléledne, valószínűleg elégedett volna „gyermekei” jövőjével.

A Globe Színház

Shakespeare-rel párhuzamosan meg kell említenünk két huszadik századi művészt is, akik szerteágazó tudásukkal nemcsak hozzájárultak a Mester darabjainak népszerűsítéséhez, de olyan maradandó értéket is letettek a filmművészet asztalára, mely nélkül Shakespeare nem lehetne ünnepelt szerző a huszadik században. Biztosan kitalálták már: Sir Laurence Olivier és Sir Kenneth Branagh a két művész.

Hamlet, rendező és főszereplő: Sir Laurence Olivier, 1948

Sir Laurence Olivier (1907- 1989) 25 évvel ezelőtt hunyt el. Első nagy sikerét az 1935-ös Rómeó és Júliában aratta, majd 1937-ben szerződött le az Old Vic társulathoz. Amellett, hogy máig Anglia legnagyobb Shakespeare színészeként emlegetik, filmre vitte az V. Henriket, a III. Richárdot és a Hamletet. Az V. Henrik (1944) főszereplője, rendezője, forgatókönyvírója, producere és vágója volt egy személyben. A Hamletet (1948) rendezőként, főszereplőként és forgatókönyvíróként jegyezte, míg a III. Richárdban (1955) „csak” rendező és főszereplő volt. Számtalan díjat nyert, például a Hamletért a legjobb film és legjobb színész kategóriákban Oscar-díjat kapott (1949). II. Erzsébet 1947-ben lovaggá ütötte, és színész létére 1970-ben bekerült a Lordok Házába is. A brit koronás fők temetkezési helyén a Westminsteri Apátságban helyezték örök nyugalomra.

Sir Laurence Olivier

Sir Kenneth Branagh 1983-ban csatlakozott a Royal Shakespeare Company színtársulathoz, a világhírnevet Shakespeare-adaptációival szerezte. Az V. Henriket (1989) és a Hamletet (1996) a legjobb Shakespeare filmek között tartják számon, mind a főszerepekben nyújtott alakításért, mind a rendezésért Oscar-díjra jelölték. Emellett négy órás Hamletje híres arról is, hogy hű maradt az eredeti szöveghez.

Kenneth Branagh

A Sok hűhó semmiértnek (1993), a Lóvátett lovagoknak (2000) és az Ahogy tetsziknek (2006) forgatókönyvírója, rendezője és producere volt egy személyben. A Sok hűhóban akkori feleségével, Emma Thompsonnal parádésan évődnek egymással Beatrice és Benedek szerepében. II. Erzsébet királynő 2012-ben ütötte lovaggá. Egy ideje ugyan felhagyott a Shakespeare-adaptációk készítésével, de reméljük nem végérvényesen, hiszen bőven van még mit megfilmesíteni.

Kenneth Branagh a Hamlet forgatásán

Emlékezzünk idén Shakespeare-re úgy, hogy megnézünk egy-egy rég nem látott filmadaptációt, de ez alkalommal összpontosítsunk az apró, cizelláltan kidolgozott részletekre. Ámuljunk el díszes körmondatain és frappáns végszavain. Csodálkozzunk rá a jellemek kidolgozottságára és mulassunk jól komikus mellékszereplőin. Mindeközben ne felejtsük el: „Színház az egész világ”!

Aknai Zita

1984. augusztus 5-én, ma 30 éve meghalt a férfi, aki korának legnagyobb színésze volt. Pályatársai csodálták tehetségét, a nézők milliói imádták karizmáját. Pazar fényűzésben élte életét és minden szoknya alá benézett. Övé volt a földkerekség leggyönyörűbb nője. Richard Walter Jenkinsként született. Hogy sosem halott róla?
És ő volt a férfi, aki napi három üveg whiskyt ivott meg, aki elhagyta, majd újra feleségül vette a káprázatos Elizabeth Taylort, hogy azután másodszor is különváljanak. Szegénységből, saját erejéből és tehetségével küzdötte fel magát, de sosem hitte el, hogy valóban sikerült. A gazdagságtól és sikertől szorongott. Élete végéig megmaradt a bányász család tizenkettedik gyermekének, akit gyötört a bizonytalanság, hogy alkalmas-e, képes-e, megérdemli-e? Richard Burton válasza, a saját kínzó kérdéseire az örökkévalóságba visszhangzó vaskos nem volt. 58 évesen távozott.

Walesi származású apja alkoholista, anyja pedig kocsmáros volt, aki a tizenharmadik gyerek szülésébe belehalt. A fiú megszállottja volt a tanulásnak, és hatalmas szerencséjére pártfogója egész a színpadi karrierig röpítette. Burton több mint negyven filmben szerepelt, játszott lezüllött lelkészt, alkoholista tanárt, volt VIII. Henrik, Petruchio a Zeffirelli által rendezett Makrancos hölgyben, pszichiáter a Peter Shaffer Equus című drámájából készült filmben, és ő alakította a címszerepet a Richard Wagner életéről készült szuperprodukcióban. Színpadi alakításai közül különösen a Hamlet emelkedik ki, amelyet 1964-ben a Broadway-n mutattak be John Gielgud rendezésében.

Válla és mellkasa széles volt, zengő hangjával, vakító kék szemével rajongói százait ejtette rabul. Kedvelte a nagyzolást, a luxust, nagy mohósággal fogyasztotta az ételeket, italokat és a nőket, szívesen és ügyesen sportolt, nagyvonalú volt, kedvelte a vidámságot, őszintén és szívből tudott nevetni. Igazán megnyerően tudott hazudni, s ez a képessége jól jöhetett szerelmi kalandjainál. Kétszer is oltár elé vezette a kor szex bálványát, Liz Taylort. Szép szerelem volt, gyötrelem és szenvedélyes fellángolások váltakozása, de ingoványos is - az ilyenbe bele lehet dögleni. Nem csak kettejük életét, de magát Hollywoodot is kiforgatta négy sarkából ez a nyers szenvedély. Románcukat hatalmas érdeklődés és felháborodás övezte. Utóbbi oka az volt, hogy kapcsolatuk kezdetekor mindketten házasok voltak; a Vatikán nyilatkozatot adott ki, amiben elítélte házasságtörésüket. Ők voltak az egyik első híres pár, akit mindenhova követtek a paparazzók, és a sajtóban Dickenliz néven emlegették őket. Először '64-ben házasodtak össze, de '74 nyarán elváltak, hogy aztán '75 őszén újra összeházasodjanak, majd '76 nyarán felbontották második házasságukat is.

Nem félünk a farkastól, George Segal, Richard Burton, Elizabeth Taylor

A legendás páros tizenegy filmben szerepelt együtt, és ezek majdnem mindegyike tükröt tartott közös életük valamelyik sajátos vonására. A Nem félünk a farkastól részegen veszekedő házaspárja például kizárólag a pusztításon keresztül tudja kimutatni egymás iránt érzett szerelmét. „Richard számára valódi örömöt jelent, amikor kijön a sodrából – nyilatkozta egyszer Elizabeth. – A veszekedéseink szórakoztató üvöltözések, és Richard ilyenkor olyan, mintha kis atombomba robbanna fel benne.” Az Oscart végül – immár másodszor – egyébként csak Elizabeth nyerte el a filmért, amelyben valóban élete egyik legjobb alakítását nyújtotta. Richard veszített – csakúgy, mint minden más alkalommal. Hétszer jelölték, de végül sosem kapta meg a szobrot. Mindig mellőzöttnek érezte magát és sosem volt elégedett azzal, amit csinált. Meggondolatlanná, rendbontóvá lett a hivatásában, igényessége önpusztításba csapott át, az öregkor rá váró nagy szerepeit már nem játszhatta el.

Utolsó éveiben így nyavalygott: „Miért forgassak újabb filmet, ha az engem annyira untat? Miért hagyom rábeszélni magam, hogy aztán valami középszerűt csináljak?” Vigaszt és figyelemelterelést keresett mind az öt házasságában, ahogy az alkoholban is. Nemcsak mint karakterszínész, hanem mint alkoholista is a legnagyobbak közé tartozott. Bárkit az asztal alá ivott és még kutyasétáltatás közben is whiskys üveg volt a hóna alatt. Barátai úgy nyilatkoztak róla, hogy valódi énje kedves és érzékeny, de az italtól durván, arrogánsan viselkedett. Gyógyírként ivott, hogy felejtse, mennyire unalmasak és félelmetesek az emberek – s hogy „elfelejtsem, mennyire dögunalmas vagyok én magam is.” Utolsó éveiben folyamatos delíriumban volt, sokszor már a szövegkönyvet sem tudta rendesen olvasni és folyton magányosságáról beszélt.

1984, John Hurt és Richard Burton

Abszolút természetesnek mondták, aki minden szerepében önmagát alakította. Utolsó filmszerepe az 1984 O’Briene, a Belső Párt tagja, a pártellenes Testvériség mozgalom egyik vezetője, ám biztos benne, hogy túlzott intelligenciája miatt maga is el lesz gázosítva. A regény legtöbbet tudó, de legkevesebbet eláruló alakja, akit Orwell a könyvében így írt le: „nagy, izmos, vastagnyakú, nyers, de kedélyesen durva arcú férfi volt. Félelmetes külseje ellenére volt benne valami egészen különös módon megnyerő. Volt valami az arcában, ami ellenállhatatlan. Talán nem is kimondottan az elkötelezettség hiánya volt az arcára írva, hanem egyszerűen csak az intelligencia.” O’Brien, akiről nem lehet tudni, barát-e vagy ellenség, akinek hatása részben a titokzatosság, s aki a filmben ellentmondásos apafigura; tanítja, neveli, védi, de meg is bünteti a főhőst, egyszerre a megmentő és a kegyetlen szadista, aki ellen küzdeni lehet, s aki a filmben a drámai fordulatot játssza.
 
Az 1984 című film forgatása után elmentek John Hurttel inni egyet a kocsmába, utána hazament és néhány óra múlva egy genfi klinikán agyvérzés következtében meghalt. Richard Burton örök második volt. Hiába küzdött, harcolt. Hiába hozott rengeteg áldozatot, hiába adta a tőle telhető legjobbat, sosem tudta megelőzni riválisát. Sosem tudott túlnőni ellenfele, Jenkins árnyékán. Belefulladt az alkoholba, belehalt önmagába.

Jenei Gabriella