Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet

MaNDA

Berzsenyi Dániel karcos harcai

2016. február 24. - MaNDA

A reformkor nagy magyar költőinek egyike, Berzsenyi Dániel 180 évvel ezelőtt 1836. február 24-én halt meg Niklán.

berzsenyi.jpgBerzsenyi Dániel

A középbirtokos nemesi családba a Vas megyei Egyházashetyén 1776-ban született Berzsenyi Dániel édesapja, Berzsenyi Lajos jogvégzett, művelt ember volt. Fia később feltehetően róla vett példát életvitelében, apja ugyanis meglehetős visszavonultságban élt, és szinte a rajongásig szerette a klasszikus – ezen akkoriban a görög és a római műveket értették – irodalmat. Berzsenyi Dániel édesanyját Thulmon Rozáliának nevezték.

szulohaza.jpgBerzsenyi szülőháza Egyházashetyén

Apja, miután a fiú gyenge és gyakran betegeskedő volt, úgy döntött, hogy otthon kell maradnia, és először fizikailag megerősödnie. Ezután következhet csak az iskola. 1788-ban, tizenkét éves korában kezdett bele tanulmányaiba tehát Berzsenyi Dániel a soproni evangélikus líceumban. Hét évig tanult itt. Klasszikusan rossz diák volt, sokat lógott az iskolából, és gyakran megszökött. 1793-ban beállt katonának, ám egy év elteltével innen is lelépett. Tanulmányait, igaz, nem fejezte be, de Sopronban rengeteg könyvet elolvasott, kitűnően megtanult latinul és németül. Nagyon jól ismerte a római és a görög mitológiát, példaképe Horatius volt. Húsz éves kora körül a fiatalemberekre jellemző lelki liftbe került, hol szerelmes volt, hol szerelmi bánattól szenvedett, a magyar nemzet romlása miatt, mondhatjuk, depresszióba süllyedt, amelyet aztán egy sorsváltoztató, lelkes korszak követett. Ám mindennek egy konkrét következménye volt, a zabolátlan fiatalember végzetesen összekülönbözött édesapjával, és nagybátyjához költözött a Somogy megyei Niklára. 1799-ben feleségül vette a fiatal Dukai Takách Zsuzsannát, akinek birtokán, Kemenessömjénen telepedtek le. Berzsenyi Dániel kiváló gazdává képezte magát, 1804-ben a már ismerős vidékre, Niklára költöztek. Önálló és később tekintélyes nagyságúra, 1200 holdasra növelt birtokának alapjait itt kezdte el lerakni. Vagyona egyre nőtt, ennek egyik nagyon fontos és műveiben is megjelenő alkotóeleme volt negyvenholdas szőlőbirtoka. Azt írják, hogy magánéleti és gazdasági sikerei ellenére, magányosnak, a művészetektől és a közélettől elzártnak érezte magát. Ennek némiképp ellentmond az a tény, hogy nem szívesen utazott el hazulról. Pesten csak kétszer volt, először 1810-ben, amikor megismerkedett Kazinczy Ferenc barátaival, ez a találkozás kölcsönös ellenszenvet keltett Berzsenyi és a Kazinczy-barátok között, Szemere Pál, Vitkovics Mihály, Horvát István, de főleg Kölcsey Ferenc intenzíven utálta Berzsenyit. Három évvel később, 1813-ban ment másodszor Berzsenyi Dániel Pestre, Virág Benedek és Helmeczy Mihály, majd Döbrentei Gábor tiszta szívvel fogadta barátságába.

Berzsenyi Dániel költészetét Kazinczy Ferenc ismertette meg a szélesebb nyilvánossággal, ám Kölcsey Ferenc 1817-ben a maga arisztokratikus klasszicista-szabadkőműves jellegű kritikájával vérig sértette az általa provinciálisnak, vidékinek, cigányzenére parasztokkal mulatozónak mondott, egészséges lelkű Berzsenyit. A nagyképű Kölcsey-kritika övön aluli ütésként érte Berzsenyit, emiatt Kazinczy Ferenccel is összekülönbözött. Berzsenyit ez az ütközet többek között az irodalomtudományi és esztétikai stúdiumokhoz irányította. Nyolc évig készült arra, hogy méltó módon visszavágjon Kölcseynek. Megírta az Észrevételek Kölcsey recenziójára című tanulmányát, melyben Kölcseynek a klasszicizmusra épített kifogásait ő a romantika nevében utasította vissza. Az cseppet sem segített helyzetén, hogy ekkorra már a derék Kölcsey Ferenc is megváltoztatta irodalmi, esztétikai nézeteit. Berzsenyi azonban nem hagyta abba irodalomtudományi munkálkodását, könyvet írt a versformákról, kritikákat tett közzé, majd 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia első vidéki rendes tagjává választották. Akadémiai székfoglalóját 1830-ban Poetai harmonistica címmel adták ki.

Élete utolsó éveiben sokféle betegség sújtotta, Balatonfüreden és a budai gyógyfürdőkben kúrálta magát. Halála után szép vagyont hagyott özvegyére és négy gyerekére. Kölcsey Ferenc Berzsenyi halála után először bocsánatkérő emlékiratot hozott nyilvánosságra, majd akadémiai emlékbeszédet mondott Berzsenyi Dánielről.

sirja.jpgBerzsenyi sírja Niklán

Akárki akármit is mondott vagy mond, az vitathatatlan tény, hogy Berzsenyi Dániel  költőóriás. A magyar nyelvű klasszikus ódaköltészet legnagyobbja. Horatius méltó, kései magyar társa. Verseinek tárgya a hazafiság, a vitézség, a szerelem, a megelégedés és az arany középút megtalálása. Stílusa és versformái klasszikusak, ám költeményei tartalma és érzelemvilága büszkén vállalt magyar, nemzeti. Költészete úgy emelkedik a közélet kicsinyessége fölé, hogy soha sem szakad el a hétköznapoktól. Semmiféle pátosz nem maszatolja össze verseinek tüzes, erős, magasztos, ám sosem nagyképű hangvételét. Berzsenyi Dániel a nagy ódaköltő tematikája, mint láttuk, igen változatos. Írt ódát közéleti kiválóságoknak, írt vallási, szerelmi, erkölcsi ódákat, melyek közül az egyik legismertebb az A közelítő tél:

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!

Berzsenyi Dániel költészetének fénykora 1813-1817-ig tartott. Négy rövid év alatt lényegében megteremtette azt a hatalmas életművet, amelyet aztán 1817-ben Kölcsey lebunkózott. Hegedűs Géza így ír erről: „Ma már érthetetlen, hogy a nagy műveltségű, finom ízlésű és olyan emelkedett lelkű Kölcsey hogyan is lehetett olyan süket a végre jelen levő nagy költészet hangjaihoz. De Kölcsey Csokonaihoz is süket volt. Ő, aki szellemében alighanem a kor leghaladóbb irodalmi alakja, Berzsenyiben csak sokkal-sokkal később értette meg a valamennyiüknél nagyobb, sokkal eredetibb és mélyebb költőt.”
Mire aztán megértette, tesszük hozzá, addigra már késő volt, és Kölcsey Ferenc szégyenkezve mondhatta el önváddal teli gyászbeszédét, kortársa, a valódi költőfejedelem, Berzsenyi Dániel sírja fölött.

Dippold Pál

A bejegyzés trackback címe:

https://manda.blog.hu/api/trackback/id/tr438415764

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása