Huszonöt évvel ezelőtt, 1989. január 22-én halt meg Budapesten Weöres Sándor, akit sokan és joggal a magyar költészet legnagyobb alakjának tartanak. Szombathelyen született 1913. június 22-én, édesapja huszártiszt volt, édesanyja, Vaskovich Mária tehetős szerb családból származott. Az apai birtokon élt a Weöres család, a meglehetősen gyenge alkatú és sokat betegeskedő Weöres Sándor több elemi iskolába is járt: Pápára, Csöngére, végül magántanulóként fejezte be alaptanulmányait. Szombathelyre járt gimnáziumba. Tizenöt éves korában egy szombathelyi lap közölte első novelláját.
A fiatalembert születésétől fogva a költészet felé húzta valami megfejthetetlen erő. Vidékről Budapestre küldte egyre szaporodó verseit, a kor szinte összes jelentős irodalmárával és írójával: Osvát Ernővel, Kosztolányi Dezsővel, Babits Mihállyal is kapcsolatba került. Még le sem érettségizett Sopronban, 1931-ben Babits a Nyugatban megjelentette Hajnal című versét. Az érettségi után apja gazdaságában dolgozott, majd egy sokágú érdeklődésre utaló egyetemi kalandozás kezdődött. Pécsett először jogot tanult, aztán átiratkozott bölcsésznek, a végén filozófia–esztétika szakos diplomát szerzett. Pécsi évei alatt került élete végéig szóló barátságba Takáts Gyulával, Tatay Sándorral, Fülep Lajossal, Csorba Győzővel, de igen közel volt Vas Istvánhoz és Jékely Zoltánhoz is. 1935-ben, a Baumgarten jutalom elnyerése után, lényegében ezek pénzdíjából Weöres világgá ment: először bejárta Észak-Európát, majd 1937-ben a Távol-Kelet következett: ez utóbbi útja Genovából indult, Nápolyból Egyiptomba hajózott, innen került Bombay-ba, onnan Szingapúrba, Manilába és Sanghajba. A világ még nem fedezte fel a nagy magyar költőt, de ő már felfedezte a világot.
1939-ben Weörest, miután megírta és megvédte a Vers születése című disszertációját, doktorrá avatták. 1941-ben a pécsi városi könyvtár vezetésével bízták meg, az ehhez kellő ismereteket Várkonyi Nándor mellett, a pécsi egyetemi könyvtárban szerezte meg. A költészetből természetesen már abban az időben sem lehetett megélni, ezért amikor Weöres Budapestre költözött, az Országos Széchényi Könyvtárban vállalt munkát. A második világháború ideje alatt visszament Csöngére. 1946-ban vette feleségül Károlyi Amy költőnőt. Első közös útjuk Rómába vitte őket, majd hazatérve Weöres a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában dolgozott.
A szocializmusban szocializálódott magyar értelmiségiek könyvtárainak szinte mindegyikében ott van egy-egy három kötetből álló sorozat. A magyar közgondolkodásra, már ha volt és van ilyen, mindkét összeállítás igen nagy hatással volt. Az egyik Nagy László, a másik Weöres Sándor egybegyűjtött írásait zárta magába. A magyarok mindig is hallgattak nagy költőikre, tisztelték őket. Ez cseppet sem megy csodaszámba, hiszen a 20. század óvodásai és kisiskolásai Arany János, Petőfi Sándor, Móricz Zsigmond, Tamkó Sirató Károly, Nagy László, Kormos István és az utóbbi fél évszázadban Weöres Sándor szavain, gondolatain nőttek fel. És ezek a szavak hatalmasan meglódították a kisgyerekek fantáziáját, vitték el a valóság és a lélek csodautazásaira, és tanították meg a kimondott, leírt szavak irányította fegyelemre.
Hegedűs Géza, a 20. századi kortárs irodalom legismertebb és legkedveltebb népszerűsítője írja Weöres Sándorról: „A magyar líratörténet egyik legnagyobb alakja. Hét évszázad magyar költészetének összegzője, betetőzője. Megítélését, értékelését nehezíti azonban irodalmunkban szinte példa nélküli terjedelmessége, életművének, illetve világképének sokfelé való elágazása. Próteuszi költőnek nevezik, aki minden hangnemben és versformában egyként magas színvonalon képes alkotni… Weöres költőideálja a személyiségétől megfosztott poéta, aki éppen önmaga korlátaitól megszabadulva képes átélni az idő végtelenségét és a világ egészét… Elévülhetetlen érdemei vannak a gyermekköltészet megújításában. A Rongyszőnyeg, illetve a Magyar etűdök eredetileg nem a gyermekek számára készültek, hanem a költészet lehetőségeit tágító rím és ritmusjátékok, melyek aztán szerencsésen a legifjabb nemzedék számára jelentették és jelentik az első és meghatározó találkozást a művészettel… Látásmódja a gyermeki természetességet idézi, mely közel áll a szürrealizmushoz, a groteszkhez és abszurdhoz.”
Weöres Sándor zsenialitásának egyik titka ebből az idézetből tisztán kiviláglik: nyilván nem tudatosan, bár nála ezt sosem lehetett tudni, olvasójának-hallgatójának is meg tudja mutatni azt a teljességet, amelynek meglátására csak nagyon kevesek kapnak tehetséget. Ha felidézzük a Rongyszőnyeg kilencvenkilencedik darabjának sorait, bennünk is megéled az idők végtelensége és a világ egésze:
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Ezért költőóriás az apró termetű, gyengécske Weöres Sándor, akinek csengő-bongó sorait mindannyiunknak meg kell őriznünk magunkban, és továbbadni az utánunk következőknek. Többek között ezért és így maradhatunk meg magyarnak.
Dippold Pál
