Ladik Katalin, az újvidéki származású színésznő és költő műveinek alapanyaga saját teste és saját szövegei: nem elsősorban a nőt testesíti meg performanszaiban, hanem a szöveg szintjén is megjelenő androgün lényt. Janus-arcának ez egy másik vetülete, gestaltja. E gestalt meglétét bizonyítja az is, hogy eddigi életművében az önmaga által teremtett mitikus tárgyakat (nejlon, fátyol, maszk, esernyő) improvizációra vagy a véletlenre alapozva újra felhasználja. A költőnőnek számos verseskötete is megjelent, 2007-ben pedig az Élhetek az arcodon? című szürreális, időnként prózaversben megírt életrajzi ihletésű műve. Hangkölteményei az interneten is elérhetők, megnézhetjük például Ikarosz biciklijén című alkotását- írják a híresen szép hölgyről a Mandán.

A híresen szép nőkről szóló szövegekhez nagyon sok mindent lehet hozzátenni: például azt, hogy Ladik Katalin valóban szép. Természetesen, őszintén szép. Semmi szilikon, semmi műszempilla. A költőnő megjelenik a színen, és minden nézőjét elvarázsolja. Nem feltétlenül a fonikus költeményeivel – ezek afféle pávarikoltozások. Hangosak és érthetetlenek. De Ladik Katalin ennek ellenére, ezzel együtt valódi költő. A ki nem mondott szavak művésze. A Jelenlét kötéltáncosa: ahogy költészetéhez nem kellenek szavak, úgy kötéltáncához sem kell a kötél meg a magasság. Ez a Nő maga a mélység. Ordítása mögött hatalmas csend van, meztelensége állig takarja.

Civilben amúgy finom, elegáns úrinő. Arcán mindig gyönyörű félmosoly, nem tudni, nevetésre vagy sírásra készül.

Ladik Katalin a magyar költészet nagyon fontos alakja. Titka egyszerű: aki szereti, érti is. A többi meg nem számít. Az sem, hogy némelyek nemtelennek vélik.