Márai Sándor a 20. századi magyar irodalom egyik legismertebb alakja 115 évvel ezelőtt, 1900. április 11-én született Kassán. A később polgárként számon tartott tollforgató polgársága nagyrészt azt jelentette, hogy egy ízig-végig polgári családba született, Grosschmid Sándor Károly Henrik néven. Apja, Grosschmid Géza jogász, királyi közjegyző volt, édesanyja a Ratkovszky Margit nevet viselte. A szász család számára természetes volt, hogy gyerekeiket a polgári értékek tiszteletére neveljék. A későbbi író testvére volt egyébként Radványi Géza filmrendező, a Valahol Európában alkotója.
Nagy változatosság jellemezte az akkor még Grosschmid Márai Sándor korai tanulmányait. A kassai katolikus főgimnáziumban, majd Budapesten, a szigorú, szintén katolikus II. kerületi Érseki Főgimnáziumban, aztán újra Kassán tanult, majd Eperjesen érettségizett 1917-ben. A kamaszkorból alig kinőtt fiú tudatosan készült a művészi pályára. Ez leginkább a külsőségekben nyilvánult meg, az úgynevezett bohém stílust kedvelte. Az egyházi iskolákban viszont nem díjazták az ilyenfajta viselkedést. Az iskolai tiltások ellenére Márai többféle álnéven küldött be írásokat napilapokba. Az álnévre azért volt szüksége, mert állítása szerint családja nem támogatta művészi ambícióit, ő pedig nem akart szégyent hozni a Grosschmid névre.
Igen különös módon kezdődött Márai Sándor hivatásos polgársága. Budapesten jogi tanulmányokba fogott, de igen gyorsan átjelentkezett bölcsésznek. 1918-ban jelent meg első verskötete. Egyik bálványa, Kosztolányi Dezső elismerően írt Mária költészetéről a Pesti Naplóban. A mesterének tartott Krúdy Gyulával is jó viszonyt alakított ki. Aztán Márai Sándor beállt kommunistának. A Kommunista írók aktivista és nemzetellenes csoportjának alapítója, a tanácsköztársaság szorgalmas újságírója, a Vörös Lobogó című lap munkatársaként a bolsevik rendszert magasztaló riportokat írt, de ide helyezte el recenzióit és jegyzeteit is.
Ne bántsuk azért túlságosan ezért az írót, kortársai közül a nála lényegesen tehetségesebb művészemberek is beleestek a bolsevizmus csapdájába, gondoljunk csak például Babits Mihályra. A tanácsköztársaság dicstelen 133 napja után, mint annyi sokan mások, Márai is emigrált. Lipcsében, Frankfurtban és Berlinben még folytatni próbálta egyetemi tanulmányait, ezekből összesen tíz félévet abszolvált, de ezután végleg befejezte felsőoktatási pályafutását. Újságíró lett, több német lapnak dolgozott. Azt írják róla, hogy ezekben az években vált polgárból világpolgárrá, ez nagyjából annyit jelent, hogy sokat utazott, és egyre több írása jelent meg Németországban, Prágában és Kassán. A tájékozott és nagyon olvasott fiatalember lassan eljutott odáig az irodalomban, hogy a szomorú életű, ám nagyon divatos Franz Kafka írásainak fordítójaként is nevet szerzett.
Világpolgársága nem akadályozta meg abban Márait, hogy ne járjon többször vissza Magyarországra, és például ne vegye feleségül polgári szertartás keretében Matzner Ilonát. Egyházi szertartás nem volt, mert az író római katolikus, felesége pedig zsidó vallású volt. Igaz, 1936-ban megkeresztelték. A házaspár Párizsba utazott. Hat évig éltek ott, és indultak kisebb-nagyobb utakra szerte a világba. 1928-ban tértek vissza Budapestre, Márai ekkor szállt be teljes erővel a magyar irodalmi életbe. Egymás után jelentek meg könyvei, melyek nagyrészt önéletrajzi ihletésűek voltak. 1934-ben látott napvilágot egyik legismertebb műve az Egy polgár vallomásai.
A 2. világháború nagy megpróbáltatásokat jelentett Márai és felesége számára. A zsidótörvények miatt egyre szorítóbb életkörülmények Márait még inkább munkára sarkallták, sikeres színpadi szerzőként is megmutathatta magát. Megszületett a Kaland című színdarabja, A kassai polgárokat is színre vitték, de más műfajokban is ontotta alkotásait, novellákat, epigrammákat és pedagógiai tanulmányokat is közzétett. Megjelent a Gyertyák csonkig égnek című, nagy közönségsikert arató regénye.
Színpadi szerzősége gáláns kalandokban is részeltette, a valamikori bohém polgár viszonyt folytatott a kor ünnepelt színésznőivel, Mezei Máriával és Tolnay Klárival. Közben azért ragaszkodott feleségéhez is, akit és annak családját a deportálás veszélye fenyegette. A német megszálláskor Leányfalura költöztek, de a rokonok többségét nem sikerült megmenteniük.
A szovjet megszállás után lassanként Márai elméje is megvilágosult, mondhatnánk úgy is, hogy végletesen kiábrándult a bolsevik eszmékből, azaz szembefordult kora ifjúságának tanácsköztársaságbeli gyanútlan lelkesedésével.
1948-ban Márai Sándor családjával együtt végleg elhagyta Magyarországot. Svájcban és Olaszországban éltek, de az írást természetesen nem hagyta abba, folytatta 1943-ban elkezdett naplóját. 1952 és 67 között New Yorkban laktak. Az emigráció nagyon megviselte, hiányzott neki az európai kultúra, itt döbbent rá arra, hogy ő valójában Magyarországhoz tartozik. 1967-ben tértek vissza Olaszországba, egészen 1979-ig éltek Salernóban. 1980-ban visszaköltöztek az Amerikai Egyesült Államokba, San Diegóban találtak otthonra. Márai Sándor élete utolsó öt évét családi tragédiák jellemezték: meghaltak testvérei, felesége, és ráadásul egyre inkább elhatalmasodott rajta rákbetegsége. Bár Magyarországról egyre gyakrabban keresték műveinek újra kiadása ügyében, nem jött haza. 1989. február 21-én öngyilkos lett, fejbe lőtte magát.
Márai Sándor a rendszerváltozás utáni magyar kulturális élet egyik központi figurájává vált. Műveit újra és újra kiadták, sikere minden élő szerzőét felülmúlta, a könyveket elkapkodták, és a divatot szorgalmasan követő magyar értelmiségiek és fél-értelmiségiek lépten-nyomon Márai-mondatokat idéztek. Népszerűsége nem egyedülálló, ezekben az években hasonló módon éledt újjá például Wass Albert vagy Hamvas Béla életműve. A divat már csak ilyen, fölemel, eldob, elfelejt, aztán újra fölfedez. A Márai és társai reneszánszában természetesen nagy szerepe volt a kommunista diktatúra őket tiltó gyakorlatának, akkor nem lehetett a polgári Márairól, a nemzeti, nácinak kikiáltott Wass Albertről, a humanista Hamvas Béláról és Várkonyi Nándorról, vagy Bibó Istvánról beszélni. Úgy is mondhatjuk, hogy indexen voltak.
A 20. századi magyar irodalomnak van egy kevésszer emlegetett, de igen jellemző tulajdonsága: a saját vagy a közönségük által nagy lírikusnak vagy elbeszélőnek tartott írók igazán maradandó értékű alkotásokat szociográfiáikban és naplóikban hoztak létre. Illyés Gyula, Kassák Lajos és Vas István verseit már rég el fogja felejteni az utókor, amikor önéletírásaik, naplóik ott lesznek az irodalmi alkotások első vonalában. Az emberi és művészi azonosságtudatáért egész életében nagy harcokat vívó Márai Sándornak sem jut más sors. Naplói, a maguk szikár tényeivel ugyanúgy ragyognak majd a jövőben, mint eddig. És ha másért nem is, két hatalmas erejű verséért a honvágyat megmutató Halotti beszédért és az 1956 utáni Mennyből az angyalért érdemes volt hosszú életében több százezer oldalt mindenfélével teleírnia.
Dippold Pál
