Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet

A történelembe égetett pillanatok

2015. szeptember 29. - MaNDA

Kertész Andor, akit a világ André Kertészként ismert meg, harminc évvel ezelőtt, 1985. szeptember 28-án halt meg New Yorkban.

Hosszú, változatos és értékteremtésben gazdag volt az a majdnem évszázadnyi időszak, ami a fotóművész André Kertész 1894. július 2-i budapesti születése és amerikai elhunyta között eltelt. A korán árvaságra jutott fiú jórészt szigetbecsei rokonainál nevelkedett, ám későbbi életét meghatározta, hogy édesapjától kapott egy fényképezőgépet. Amikor jött az első világháború, az érzékeny fiatalember éppen szerelmi bánatban szenvedett, ez elől vonult be a hadseregbe, és masírozott ki a frontra. Közben természetesen fényképezett. Alig egy év után megsebesült, ezt két év lábadozás követte Esztergomban. A világháború katonáiról talán ő tudta elkészíteni a leghitelesebb fotókat, hiszen minden ízében ismerte azt az életet, amelyet vele együtt társai megéltek – vagy éppen belehaltak. A háború után sok fotója jelent meg a különböző magyar lapokban. Egyedi látásmódja és technikája szinte abban a pillanatban kialakult, amikor első fotógépét a kezébe vette. Senki más nem kezelte úgy a fényeket, a körvonalakat, senki nem komponált a modern képzőművészet elvont formáihoz húzó fotókat úgy, mint ő. André Kertész leginkább ismert magyarországi képei az Úszó 1917-ből, a Táncoló faun 1919-ből, a Cirkusz 1920-ból és a Vak hegedűs 1921-ből.

tancolo_faun.jpgTáncoló faun

Azért élni is kellett valamiből, és egészen harmincegy éves koráig, azaz 1925-ig bankhivatalnokként dolgozott, ám ebben az évben Párizsba költözhetett. Párizsba, ahová korábban is nagyon erősen vágyott, példaképét, Ady Endrét követvén.

Fotóművészi tehetsége itt kibontakozhatott, abban az érdekes, színes és a későbbi korokban legendásnak ismert művészi körben mozgott, amiről például Illyés Gyula kitűnő és izgalmas szociográfiát írt Hunok Párizsban címmel. Hogy csak egy rövid névsort idézzünk Kertész baráti közül: Tihanyi Lajos, Picasso, Mondrian, Chagall, Brassai és Eisenstein. A Montmartre életének legfontosabb szereplői a nők voltak, az itt virágzó hölgyek közül André Kertész is közelebbi kapcsolatba került többekkel, azonban amikor fiatalkori szerelme, Salamon Erzsébet elment hozzá Párizsba, összeházasodtak. Az úgynevezett szociofotózás megteremtőjét tisztelhetjük André Kertész személyében. Kíméletlen őszinteséggel és következetességgel örökítette meg környezete jellemző pillanatait, egyfajta fényképekbe fogalmazott naplót készített. Ebből a korszakból a legismertebb képei a Szatirikus táncosnő, a Törött üveglemez, az Erzsébet és én és a Torzítások című sorozat.

Bisztró

1930-ban készült Párizsban a Bisztró című André Kertész fotó. Ezt nézegetvén lényegesen többet megtudunk a korról, mint első pillantásra hinnénk. Ütött-kopott falábazat tartja azt a hatalmas üvegtáblát, amely mögött a bisztró vendégei ülnek. Két férfi és két nő. A férfiak beszélgetnek, az egyik hölgy az orrát fújja, a másik gyanakvóan néz ki az utcára, vélhetően a fotóst vizsgálja. A kirakatüvegben tükröződik az utca túloldala, fák, villanyoszlopok képe tagolja a portált. Ha csak ennyi volna a képen, már ebbe is belemagyarázhatunk valami különös történetet, ám ami az üveg alatt az utcán, lényegében a kép középpontjában áll, más dimenzióba helyez bármiféle történetet. A bisztró falához egy biciklit támasztottak. Minden szükséges kellékkel felszerelték, lámpával, pumpával, csomagtartóval. Klasszikus darab, amely legalább akkora helyet foglal el a képen, mint a bent ülő emberek. A vízszintesen kettévágott kép alsó fele teljesen a biciklié. A tárgy kint van, igaz, most áll, de a szabadságba vihet. Megjegyzendő, aligha véletlen, hogy igen sok bicikli viseli a szabadság nevet, a csehszlovák Favorittól a francia Peugeot-on át a német Herculesig. Az emberek a maguk a szabad akaratával bent, az üveg mögött dermedtek bele az időbe, a bent itt egyben valamiféle furcsa, mozdulni képtelen emberakvárium képzetét kelti. Az efféle száz és ezerszámra készült André Kertész képek vonhatták magukra Márai Sándor figyelmét, és mondathatták ki a világ másik legelismertebb fotóművészével Henri Cartier-Bressonnal: „Nem tehettünk olyat, amiben Kertész már meg ne előzött volna minket”.

1936-ban a Kertész család az Amerikai Egyesült Államokba költözött. Egy évig akartak maradni, ebből aztán végül fél évszázad lett. Az amerikai profi fotósok között André Kertész nem érezte jól magát, nem kellett az ő ekkorra már határozottan kialakult európai stílusa. Egy magazinszerkesztő azt mondta neki például: „André, maga túl sokat mond el a képeivel”. Ebben a szomorú időszakban is születtek azonban remekművek: Az eltévedt felhő, a Kar és ventilátor vagy a Melankolikus tulipán. Ezek ugyanabban a felfogásban készültek, mint André Kertész minden képe, élete kezdetétől a végéig. A személyes, önvallomásos stílus volt az ő igazi védjegye. Márai Sándor azt írta róla: „Egy evőeszközből, egy gyufásdobozból, egy banális utcasarokból olyasmit lát meg, amit én soha…, célja nem a naturalista hűség, hanem az anyag mögötti összefüggés, a forma megörökítése.”

Akárhol is élt a világban André Kertész, előbb-utóbb környezete kulturális életének képi krónikásává vált.

André Kertészt a modern fotóművészet egyik alapítójának tartják. Az élet apró, mellékesnek gondolt pillanatait rögzítette, mindenben a szokatlant a meglepő képkivágást és látószöget kereste. Még abba is történetsorozatot tudott beleláttatni, hogy egy párizsi járdaszegély mellett kavarog a víz.

kertesz.jpgAndré Kertész

Kertész Andor nemcsak fotógépével, hanem szavakkal is nagyon pontosan el tudta mondani a világnak azt, amit akart. Mindenki számára megszívlelendő, amit például a művészetről mond, anélkül, hogy kimondaná ezt a szót: „A legjobb megoldás az, ha az ember talál egy számára elviselhető állást, amiből meg tud élni, és a maradék idejét és energiáját a fotográfiának szenteli. Ilyen módon nem szükséges semmiféle kompromisszum. Ha valakinek nincs elég pénze, akkor nehéz jó fotókat csinálni. Ha a fotográfiával kell pénzt keresni, akkor az embernek túl sok kompromisszumot kell vállalnia. Kommersz fotósoknak ki kell elégíteniük megrendelőiket, hiszen nekik dolgoznak. Csak az amatőr teheti azt, amihez kedve van. Ebben valódi boldogság rejlik. Mindenkinek csak azt ajánlhatom, hogy maradjon amatőr. Ez a legjobb verzió.”

Mit lehet ehhez hozzátenni? Semmit. Ha csak azt nem, hogy André Kertész mondatai mindenféle művészeti ágra érvényesek.

Dippold Pál

A bejegyzés trackback címe:

https://manda.blog.hu/api/trackback/id/tr447863910

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.