222 évvel ezelőtt, azaz 1791. április 27-én született meg Charlestown-ban a hosszú nevű Samuel Finley Breese Morse. Gondolatainkat most nem lendítjük el a számmisztika birodalmába,ámbár érdekes lenne kideríteni, mit is jelenthet ez a három darab kettő.

A számokhoz Samuel Morset is igen szoros kapcsolat fűzte. Ha fényképeit nézegetjük a szép kort megélt, tekintélyes, szakállas, hosszú hajú, érdemrendekkel kidekorált kabátú idős urat sok mindennek vélhetnénk, a kommunikációs fejlődés meghatározó alakjának azonban aligha.

Az értelmiségi családba született Morse igen sokféle tanulmányt folytatott, méghozzá a híres Yale Egyetem elődjében, a Yale College-ban. Komoly tudományos készülődése közben azonban rájöhetett, hogy művészi képességei biztosabb megélhetést adhatnak számára. Sorra- rendre kapta a megrendeléseket, korának egyik leghíresebb portréfestőjévé vált. Szobrászként is dolgozott. 1825-ben a nagytekintélyű New York-i művészszervezet, a National Academy of Design elnöke lett.

Néhány évvel később érdeklődése új irányt vett, annak ellenére, hogy 1832-ben már rajzprofesszorként dolgozhatott, elektronikai kísérletekkel kezdett el foglalkozni. Öt évig tartott, amíg kifejlesztette az első elektromágneses távírót, mellyel 1837-ben már sikerrel és óriási lelkesedéssel távírózhattak.
A készülék fejlesztése nem állt meg, 1838-ban mutatták be a találmányt Washingtonban hivatalosan és Morse 1839-ben alkotta meg a később róla elnevezett nemzetközi jelrendszert, a pontvonal kombinációkra épülő morzeábécét. A későbbi nagy sikerekhez a lelkes portréfestő jelentős szakmai segítséget kapott bizonyos Joseph Henry fizikustól és Leonard Gale-től.

Miután 1840-ben Samuel Morse szabadalmaztatta találmányát, 1844-ben harmincezer dollárért kiépítették a Washington és Baltimore közötti távíróvonalat. Beköszöntött tehát a siker és a gazdagság korszaka. Mint írják, Morse megtagadta korábbi segítőit. Pereskedés folyt arról, hogy ki találta fel a távírót, és a portréfestő azt állította, nem igaz, hogy Joseph Henry-nek bármiféle köze lenne a készülékhez.

Az Osztrák-Magyar Monarchiában gyorsabban járt a hatalmat gyakorlók agya, mint Amerikában, felismerték, hogy micsoda óriási lehetőségeket rejt magában a távíró. 1847-ben már meg is nyílt az első vonal Bécs és Pozsony között.

A következő évtizedekben szinte az egész világot behálózták Morse drótjai, hatalmas sikert és gazdagságot hoztak neki. Jellemző, hogy még életében szobrot kapott New York-ban, és az elsők között volt az amerikai feltalálók dicsőségcsarnokában. Samuel Morse 1872-ben halt meg.

Korábban is használtak az emberek különböző mechanikus és optikai távírórendszereket, de ezek közel sem voltak olyan megbízhatóak és gyorsak, mint Morse-é. Gondoljunk csak a füstjelekre, a távdobolásra vagy akár a kínai nagyfal egymásnak kiabáló őreire.

A Morse-féle távíró egyszerű és olcsó volt, olyan jelrendszerrel, amely gyorsan megtanulható, kódolható és dekódolható. Az adáshoz elég egy nyomógomb a vételhez pedig egy órarugóval működtetett készülék.

Magánál a szerkezetnél talán sokkal nagyobb találmány az úgynevezett morzekód, ami a latin betűs írott szöveg átvitelét teszi lehetővé, például a távírón vagy lámpák által kibocsájtott fényjelekkel. A pontokból és vonásokból álló, lényegében betűket és írásjeleket jelentő jelcsoportokat Morse, a hasznosan éles szemű portréfestő egy nyomdász rokona segítségével alakította ki. Kifigyelte, hogy a nyomdász az ólombetűket különböző rekeszekben tartotta. Azt is látta, hogy bizonyos betűket és jeleket gyakran, másokat pedig ritkán használnak. Az angol ábécében leggyakrabban használt betűnek, ez e-nek egy pont lett a jele, a t-nek egy vonás, az o három vonás az a pedig egy pontból és vonásból áll. A nyomdász rokon hagyatéka tehát a morzeábécé azon sajátossága, hogy betűhasználat gyakoriságának megfelelően a ritkábbak hosszabbak.

Az egészen 1990-ig használt morzekódokat sok-sok nemzedéken át használták a katonák, a kémek, a postás kisasszonyok és még sok mindenki más.

A lényegében Samuel Morse által elindított kommunikációs forradalom egyre több és újabb találmánnyal – és természetesen egyre gyorsabban gyarapodik – hogy mást ne mondjunk az internettel.

Három évtizeddel ezelőtt például Magyarországon kiváltságos embernek számított az, akinek önálló telefonvonala lehetett. A telefonra évekig kellett várni, ugyanúgy, ahogy egy Trabantra. Ma már ott tartunk, hogy kétszer annyi telefon él az országban, mint ahány ember. Dübörög a mobilkorszak, a vezeték nélküli telefonok száma egyre szaporodik, az embereké – a mi vidékünkön legalábbis – egyre inkább csökken. Nem szép ez az új világ.

Dippold Pál