Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet

Kokas Ignác realista avantgárdja

2016. március 04. - MaNDA

A modern magyar festészet egyik legkitűnőbb képviselője, Kokas Ignác kilencven évvel ezelőtt, 1926. március 4-én született a Fejér megyei Válban. A halál is itt érte 2009-ben. Hosszú, tartalmas életében egészen különleges műalkotásokat teremtett.

Kokas Ignác édesapja asztalos volt. A fiú is apja szakmáját választotta, amelyhez, ha mesterré akart válni, jó rajzkészséggel kellett rendelkeznie, sőt, nem ártott, ha egy asztalos értett a festéshez is. Például az úgynevezett flóderozás műveletét - ami azt jelenti, hogy olajfestékkel nemes fák mintázatát rakják az olcsó fenyőszerkezetre - is célszerű ismerni.

kokasignac_01.jpgKokas Ignác

Kokas Ignác életét különös párhuzamok jellemzik. Ha csak arra gondolunk, hogy világhírű festőművészünk, Munkácsy Mihály is asztalosként kezdte pályáját, már elgondolkodhatunk valamiféle különös sors-egybeesésen. Aztán, ha utána nézünk Kokas Ignác életrajzának, kiderül, hogy szellemi képességeinek és művészi tehetségének felfedezése egy levente parancsnokon múlt: 1942-ben ő beszélte rá arra a Kokas családot, hogy taníttassák a fiút, mert olyan nagy hatással tudott mesélni társainak, amilyet ő még nem hallott. Így aztán a fiatalember elvégezte a pápai tanítóképzőt, ám nem akart rajztanárrá válni, grafikáival és vízfestményeivel jelentkezett a képzőművészeti főiskolára. 1947-et írtak ekkor, Kokas Ignác, a falusi gyerek úgy gondolta, nem sikerült felvételi vizsgája, életében ekkor rajzolt először szénnel. Ezen keseregve állt elárvultan a főiskola előtt, amikor egy sánta fiatalember megtudván, hogy mi is a baja, elvitte a Dési Huber Népi Kollégiumba. Rövid idő után már osztálytársakként jártak a képzőművészeti főiskolára, Kmetty Jánoshoz. Mint tudjuk, az a segítőkész másik, Nagy László néhány évvel később pályát változtatott, költő lett. A mi nagy szerencsénkre. Miként akár szerencsénknek mondható Kokas Ignác maradása is. A harmadik évfolyamtól Bernáth Aurél növendékeként tanult tovább a váli fiatalember, vizsgamunkájának a címe: Asztalos. 1952-ben készítette el, a modellje édesapja volt.

Czimbal Gyula: Kokas Ignác festőművész (Forrás: Magyar Sajtófotó Portál)

A főiskola után Kokas Ignác tíz évig tengett-lengett a világban, ami nem jelentette azt, hogy nem dolgozott volna, hiszen ekkorra már megnősült, el kellett tartania családját. Aztán hirtelen megtört a jég, és négy éven keresztül Kokas Ignác szinte megszállottan csak festett. A Kádár-rendszer szorítása lassan engedett, az 1968-as velencei biennáléra Kondor Bélát, Vilt Tibort és Kokas Ignácot, pontosabban műveiket küldték ki. Ez az esemény hozta meg aztán a festőnek a sikert. Egy évvel később már önálló kiállítása volt a Műcsarnokban. Ezután talált rá a Vál melletti Ginza-pusztára, erre a varázslatos völgyre, ahol aztán hosszú időket töltött, és szinte nincs is olyan szeglete, amelyről ne készített volna képet. Az első magyar krónikaíró, a Kun László királyunk korában élt Kézai Simon birtoka volt valamikor ez a terület. A Vál völgye, úgy tűnik, vonzza a tehetségeket, éppen Kézai krónikája nyomán írt szép történelmi verseket Kokas Ignác földije, a váli erdészlakban felnevelkedett Vajda János. Érdekes, ahogy a Kokas Ignác-féle barátságok, találkozások időről időre egymás mellé rakják az irodalmat és a képzőművészetet, pontosabban nem is érdekes, hanem ez a természetes: a világ lényegét a leghitelesebben a művészek és művészetek tudják megmutatni, hogy aztán milyen formában, az részletkérdés. Kokas Ignác elvolt a maga Ginza-pusztai csodavilágában, valamiféle szent hevület hajtotta, hogy példaképéhez, Csontváry Kosztka Tivadarhoz méltó módon tudja megmutatni a természetben a természetfelettit.

Kokas Ignác festőművész kiállításának megnyitója a Balatoni Múzeumban (Forrás: MaNDA Adatbázis, Balatoni Múzeum, CC BY-NC-ND)

Az 1970-es évek elejétől, bár nem törekedett semmiféle szakmai-közéleti népszerűségre, tanítani hívták a képzőművészeti főiskolára. Tizenhárom évig dolgozott itt, neves tanítványai közül elég, ha csak El Kazovszkij nevét emeljük ki. Úgy írják, hogy Kokas Ignácnak nagy szerepe van a magyar festészet 70-es, 80-as évek béli alakításában. Tanítványai a magyar avantgárd legjelentősebb alkotói. Mindez annak ellenére, vagy éppen azért lehetett így, mert Kokas Ignác igazából nem tartozott szorosan egyetlen képzőművészeti irányzathoz sem. Ha csak nem találunk ki neki egy külön kategóriát, amelynek az a neve, hogy realista avantgárd. Festményein hatalmas terek nyílnak, melyekben a táj, az ég, az emberek és különös belső terek darabjai szerepelnek – nem a természetes közegükben. A külső és a belső világok hallatlanul izgalmas terepére vezeti el a műélvezőt. Kokas Ignác tehetsége a művészet jelentette kötéltánc mintapéldája: művei egyszerre hordozzák a diszharmóniát és a harmóniát. Látomásoknak is minősíthetjük, amelyekből a bennünk és körülöttünk lévő természet formálódik meg. Hogy valójában nincs belső és külső természet, hogy ez az ember alkotta szétválasztás hazugság, azt Kokas Ignác képei a lehető legérthetőbben és legtermészetesebben hozzák tudomásunkra.

Dippold Pál

A bejegyzés trackback címe:

https://manda.blog.hu/api/trackback/id/tr628443368

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.