A 20. század második felének jelentős költője, Bella István tíz évvel ezelőtt, 2006. április 20-án halt meg.
A költők között ritka a hosszú életű ember, Bella István sem matuzsálemként ment el közülünk. Székesfehérváron született 1940-ben. Igen erősen kötődött szülővárosához, bár gyerekkorát Sárkeresztúron töltötte. 1954-ben, tizennégy éves korában jelent meg első verse a Fejér Megyei Hírlapban. Mondhatjuk, hogy már ekkor kész költőként lépett fel az irodalmi pódiumra. Az alapokat a kor rangos lapjai segítségével szerezte meg, rendszeresen olvasta az Irodalmi Újságot, a Csillagot és az Új Hangot. A székesfehérvári József Attila Gimnáziumba járt középiskolába. Tizenhat évesként kapta el az 1956-os forradalom szele, ebben tevékenyen részt vett, ám ekkoriban írt verseit – utóbb mondhatjuk, ez Bella István szerencséjének is – nem tudta publikálni. Az érettségi után segédmunkásként, aztán népművelőként dolgozott, mígnem 1964-ben az ELTE-n magyar-könyvtár szakos diplomát szerzett. Ekkor már Budapesten élt. Természetes módon került bele az irodalmi élet fő sodrába, a tekintélyes Új Írás állandó szerzőjének számított. A Bella István-i költészethez igen közel állt jó néhány pályatársa lírája, így nem csoda, hogy a hasonló érdeklődésű és hasonló tehetségű emberek Hetek néven szinte felrobbantották a kortárs magyar lírát. A Hetek névsora arról tanúskodik, hogy kivételes képességű emberek találkoztak: Ágh István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József, Serfőző Simon és persze Bella István. Aki nem halt meg közülük, ma is ott ragyog a magyar irodalom legelső sorában. Aki pedig meghalt, azoknak a művei világítanak ugyanott. A Hetek közös jellemzője, hogy József Attila nyomán ragaszkodnak költészeti hagyományainkhoz, ugyanúgy, mint a náluk néhány évvel idősebb nagyok: Illyés Gyula, Nagy László és Juhász Ferenc.
Bella István
Bella István kitűnő és eredeti költői nyelvet teremtett magának, amelyben különös szerepet kapott a népköltészet, a régi magyar nyelv és a 20. századi irodalmi avantgárd. Bella nyelvteremtő tehetsége mindenki számára érthető, mindenféle manírtól mentes, eredeti dalokat adott az olvasóknak. Első verseskötete Szaggatott világ címmel 1966-ban jelent meg. Ezt a kétezres évek elejéig tizenhat másik követte. A Bella Istvánnál már megszokottnak számító játékosság a könnyen megjegyezhető dalforma természetes módon vitte a költőt az úgynevezett gyerekversek világába, ezekből állította össze például A zöld pizsamabéka és az Áni Máni naptára című köteteit. Érdekes, a kor költészetének ez a szinte jellemzőnek mondható fordulata, a nagyok szívesen írtak gyerekverseket, hiszen egy hazug korban csak a gyerekeknek nem lehetett hazugságokat mondani. Így került Bella István Kormos István, Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Nagy Gáspár, Buda Ferenc, Ratkó József és Nagy László előkelő gyerekversíró társaságába.
A költők általában nem élnek meg költészetükből, így Bella Istvánnak is civil foglalkozást kellett választania, az 1970-es évek elejétől a Papíripari Vállalat üzemi újságjánál dolgozott, majd ugyanitt volt népművelő, aztán könyvtáros a Ganz gyárban. Közben folyamatosan dolgozott az Élet és Irodalom szerkesztőségében is. Az 1990-es évek elején visszakerült szülővárosába, a székesfehérvári városi televízió vezetője volt. Költő kollégája, Péntek Imre volt a főszerkesztője a fehérvári Árgus című folyóiratnak. Bella István ide is dolgozott. 1994-től 2000-ig a Magyar Napló munkatársaként tevékenykedett. Akik ismerték szinte kizárólag tisztelettel és szeretettel beszélnek a halk szavú, szelíd és tapintatos Bella Istvánról. Különösen nagy tisztelet övezte őt Székesfehérváron. Úgy volt és lehetett helyi költő, hogy mindenféle provincializmuson felülemelkedve, büszkén vállalta vidékiségét, fehérváriságát. Amikor a Magyar Művészeti Akadémia csak néhány tucat, Makovecz Imre által összehívott tagból állt, köztük természetesen ott volt Bella István is.
Bella Istvánt és költészetét nem feltétlenül két József Attila-díja, 2001-ben megkapott Kossuth-díja vagy egyéb kitüntetései jellemzik jól. Ránk hagyott egy gondolatfutamot életéről és művészetéről, 1999-es önvallomásánál hitelesebben senki nem beszélhet arról a versvilágról, amelyet ő megteremtett magának és nekünk.
Bella István, Fotó: Lugosi Lugo László
„Most, vers-életem összegzésekor nem mulaszthatom el, hogy elmondjam, mekkora hálát és szeretetet érzek mindazok iránt, akik életemet és költészetemet valaha is segítették. Hálásan és szívszorongón gondolok mindazokra, akik sejtjeim és verseim génjeit magukban hordták, megőrizték és nekem adták. Hálám és szeretetem Ünnep Margité, elsős tanító nénimé, aki a betűvetésre és az olvasásra megtanított; Tanka János költőé és néptanítóé, aki első mesterem volt a poézisben; tanároké és könyvtárosoké, akik a gyerekben is tudták a költőt. Barátaimé, akik velem és mellettem voltak: Pisti, Ervin, Bálint, László, a korán elment Vili, és a „Páhi-egyetem”, akik már rég nem élnek: Karcsi, Laci és Zoltán. És – sorolhatnám még! Hálám és szeretetem Hegedős Máriáé és Koczkás Sándoré, akik a magyar irodalomtörténetben ugyan nem szokatlan módon, de az utóbbi négy évtizedben mégis hihetetlennek tűnő szeretettel és gondoskodással óvták az elveszésre és elveszejtődésre ugyancsak hajlamos ifjú (és öregedő) poétát. A Tanár Úr Radnóti-könyvével és tanulmányával már 1955-ben meghatározta a gimnazista költői ihletét. Megismerkedésünk, vagyis egyetemista korom óta mindmáig atyai jó barátom; Mara pedig minden egyes verseskönyvem mellett ott állt lektorként vagy szerkesztőként. És – bár tudom, manapság ilyet nem illendő se mondani, se írni – negyed évszázados köszönetem, hálám, szeretetem és szerelmem „társ-életemé”, aki nélkül már rég nem élnénk: sem a verseim, sem én.”
Dippold Pál
