A 20. századi magyar színművészet egyik legkarakteresebb képviselője, Bánhidi László 110 évvel ezelőtt, 1906. március 11-én született Szatmárnémetiben.

Szatmár vármegye, melynek nevét az ősmagyar Zothmar személynévből eredeztetik, korábban is, ma is igen tekintélyes hely. A ma százezres lélekszámú Szatmárnémeti számtalan kiváló szülöttel büszkélkedhet: itt látta meg a napvilágot Dsida Jenő költő, Láng Zsolt író, Lükő Béla sebészorvos, Stahl Jencsik Katalin tőrvívó világbajnok, Szász Lajos miniszter (1888), ide járt iskolába Kaffka Margit, Kölcsey Ferenc, Krúdy Gyula és Szilágyi Domokos, színházában játszott Jászai Mari és Fedák Sári, és megfordult itt Eliezer Fisch, a biszkádi csodarabbi.

Nem akármilyen hely tehát Bánhidi László szülővárosa. A fiatalember elég sokat tétovázott a pályaválasztással, először teológiai tanulmányokba kezdett, ám hamar elveszítette a hittudományok iránti érdeklődését, és átjelentkezett a Színművészeti Akadémiára, ez már Budapesten történt, itt 1928-ban kapott diplomát. Két évig az Országos Kamaraszínházban játszott, majd a következő két évet Kassán töltötte, ami után Ungvár és Munkács jött. Bánhidi László 1934-ben került vissza Budapestre. 1937-től 1939-ig a Magyar Színház társulatához szegődött, majd 1941 és 1942 között a miskolci Nemzeti Színházhoz szerződött. 1942-től 1944-ig a Vidám Színpadon játszott, 1944-ben vált a Nemzeti Színház tagjává. 1951 és 1957 között a Magyar Néphadsereg Színházában alakította szerepeit. 1963-tól 1966-os nyugdíjazásáig a Thália Színházban szerepelt. Azonban ezután is rendszeresen vállalt fellépéseket a Pesti Színházban, közben fáradhatatlanul dolgozott a filmgyárban, a televízióban és a rádióban is.

Tíz perc alibi, Bánhidi László – Sármássy Miklós 1935. Fotó: Solty Kató (Forrás: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet)

Egy tavaly megjelent, nem kifejezetten ízléses írás a következő címet viseli: Hogy lett Matula bácsi a magyar antiszemita színjátszás „úttörője”? A szenzációhajhász cím arra próbál választ találni, hogy úszhatta meg Bánhidi László a komolyabb felelősségre vonást antiszemita színjátszó mivolta miatt. Egy tanulmánykötetet ismertetnek, amelyben, a recenzió szerint legalábbis, arról van szó, hogy a kommunista állambiztonság és a népi írók kitűnően együtt tudtak működni. Van ebben minden, Illyés Gyula mocskolása, Németh László és Darvas József maszatolása, de még Moldova György hazugozása is, csak éppen az nem derül ki, hogy miként kerül egy ilyen tisztán politikai indíttatású, manipulatív dolgozatsorba Bánhidi László. A következőképpen. Szóba kerül egy harmadrangú népi író, bizonyos Kádár Lajos, aki a magyar antiszemita színjátékot megalkotta. Az Ártatlanok című darabban 1941-ben szerepelt Bánhidi László. Ezért aztán 1945 után a népbíróság elé állították, ám ott felmentették. Kádár Lajos sem kapott büntetést, amit a népieket mocskoló recenziószerző Darvas József közbenjárásával magyaráz. A magyar szellemi-művészeti életben mára már sajnos megszokottá váltak a hasonló publikációk. Érthetetlen, hogy egy ilyen hatalmas és minden részletében minőségi életművet, annak megteremtőjét, Bánhidi Lászlót miért kell, és miért lehet ilyen módon megalázni. Pontosabban kísérletet tenni erre.

Bujtor István és Bánhidi László a Csak semmi pánik című filmben

Bánhidi László ugyanis fölötte állt az efféle utólagos és kicsinyes bosszúkísérleteknek. Ő egész életében azt tette, amihez értett, színdarabokban, filmekben játszott. Mások bőrébe belebújva, hitelesen és – miután a technika jóvoltából ma is élvezhetjük előadásait – sokáig fennmaradóan mutatta meg az emberi élet sokszínűségét. Karakterszereplőként alakított igazán nagyokat, az a tanulhatatlan humor, amelyet feltehetően otthonról hozott, az a mindenféle mesterkéltség nélküli, csak rá jellemző beszédmód még a sematikus figurákból is hiteles alakokat segített formálni.

1938-ban játszott először filmben, ennek címe: Pillanatnyi pénzzavar. Ám filmes pályafutása igazából a második világháború után teljesedett ki. Ott volt a Lúdas Matyiban, a Dalolva szép az életben, Sára Sándor Feldobott kőjében, A pogány Madonnában és a Csak semmi pánik című filmekben. Fekete István klasszikussá vált Tüskevár című regényéből készült 1967-ben egy tévésorozat, melynek Bánhidi László az általa megformált Matula bácsija révén máig tartó népszerűségét köszönheti. Az a hiteles, mindenféle manírtól mentes előadásmód, amellyel valamiféle időtlen bölcsességet, némi túlzással úgy is mondhatnánk, az örök, öreg időt hozza közel minden nézőjéhez, igen magas művészi színvonalon megfogalmazott üzenet a tegnapból a mába és a holnapba. Az ember, legyen akár öreg vagy akár fiatal, mint a Tüskevárban Tutajos és Bütyök, egyformán a természet, a teremtett világ része. Így tehát csak akkor boldogulhat abban, ha természetes módon él. Ezt még az ilyen nyikhaj utómocskolódók sem tudják elvitatni, mint akik Bánhidi Lászlót tavaly méltatlan és kicsinyes módon megtámadták. Ez már csak azért is ízléstelen, mert a nagy színész már 1984-ben, azaz harminckét éve meghalt.

Bánhidi Lászlónak hatvan színházi bemutatóját tartják számon, ezeket nyilván nem soroljuk fel, de aki a Bánk bán Tiborc szerepét meg tudta formálni, nem lehetett akárki. Miként a Fejes Endre Rozsdatemetőjében vagy Stendhal Vörös és feketéjében fellépő sem. A játékfilmeket szinte lehetetlen összeszámolni, ha nekiállnánk a listának, kifutna betűink alól a lap. A már említetteken kívül csak néhány címet írunk ide: Rákóczi hadnagya, Budapesti tavasz, A kőszívű ember fiai, A tizedes meg a többiek, A beszélő köntös, Szindbád, Rózsa Sándor, és a Keménykalap és Krumpliorr vagy az Indul a bakterház.

Az embert a tettei mérik meg, és nem az utókor által agyonmagyarázott körülményei. Bánhidi László tiszta ember és nagy művész volt.

Dippold Pál