A 20. század első felének nagynevű magyar festőművésze, Csók István 55 évvel ezelőtt, 1961. február 1-én halt meg Budapesten.
Tartalmas, hosszú élete volt, hiszen 1865-ben született a Nyugat-Mezőföld délkeleti peremén, a Sáregres nevű falu melletti tekintélyes vízimalom molnárjának gyerekeként. Gyerekéveinek színtere is ez a település volt. A gyenge testalkatú fiút jómódú családja nem kényszerült korán munkába vagy iskolába küldeni, így némiképp megerősödve és elemi és középiskolai tanulmányait sikerrel teljesítve, 1882-ben került csak Budapestre, festészetet tanulni. Nem akárkik voltak a mesterei a Mintarajz Tanodában: Székely Bertalantól és Lotz Károlytól kapta meg a szakmai alapokat. Mint akkor is, azóta is a művészek, ha tehetik, akár az egykori céhlegények, külföldre mentek tudásukat tovább gyarapítani. Csók István így tanult Münchenben és Párizsban.
Csók István
A 19. század végén a francia fővárosban óriási pezsgés volt a művészet minden területén, ekkor csapott össze történelme során talán a leglátványosabban a régi és az új. A klasszikus, realista stílus után sorra születtek meg az új és új irányzatok, az impresszionizmus, az expresszionizmus, a szürrealizmus, aztán a kubizmus, de még sokáig izmusozhatnánk, a lényeg, Csók István értelemszerűen élményekben, tapasztalatokban és tudásban jelentősen meggazdagodva tért vissza Budapestre.
Szénagyűjtők, 1890, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Szénagyűjtők című képe a plein air jellemző darabja. Ennek a stílusnak a legfőbb jellemzője a műtermi helyett a természetes fény megvilágította színek használata. A plein air annyit jelent: nyílt levegő. A francia plein air festők megújító módon követték például William Turner angol tájképfestő mellett a barbizoni festők műtermekből kitörő népes csapatát, köztük Charles Francois Daubignyt, Jules Dupret, Jean-Francois Millet-t, Jean Baptiste Camille Corot-t, és ott volt a mi Paál Lászlónk is. Csók István tehát nem akárkiktől szedte össze egyéni stílusának értékes alkotóelemeit. Történelmi tárgyú képekkel is foglalkozott, nagy hatású volt az 1895-ben Báthory Erzsébetről festett képe. Csók István elment ugyan Nagybányára, de nem csatlakozott az ott dolgozókhoz, 1903-tól 1810-ig termékeny munkával teli éveket töltött Párizsban. Hazatérte után, 1914-ben a budapesti Műcsarnokban rendezett nagy sikerű kiállítást. Ekkor már aktfestőként is nevet szerzett magának. Még párizsi éveiben készítette el azokat a képeit, melyek leginkább jellemzik festészetének ezt a korszakát. Képei tele voltak jókedvű, szép és fiatal alakokkal, hitelesen ábrázolta a magyar vidék, a magyar nép színességet. Ez a színekben gazdag sajátos impresszionista irányzat, amellyel egyszerre tudta megjeleníteni és jellemezni a festő a tájat, tárgyakat és az embereket, azonnal felismerhető, egyéni Csók István-i stílust is jelentett.
Balatoni vitorlás
Csók Istvánt különös viszony fűzte a Balatonhoz. Meglátta és megszerette, és évtizedeken keresztül figyelte a folyton változó tó körüli világot, annak legjellemzőbb mozzanatait szinte sosem mulasztotta el festményein rögzíteni. A balatonvilágosi, mai Panoráma kilátó volt az a hely, ahonnan a tavat tanulmányozta, és ahol - a szabad levegőn - híres balatoni képei megszülettek. Csók István képein igen erős érzelmek és indulatok jelennek meg. Számtalan balatoni képe közül, ha csak egyet emelünk ki, a Balatoni vitorlás címűt, leírásával bőven igazolhatjuk fenti állításainkat. Az aligai parthoz közel, a szivárványszín vízen sötét vitorlás dől az alkonyatba. A mozgalmas képet a túlpartra vezető aranyhíd osztja ketté. A végén az északi part felsejlő hegyei, középen vészjósló szürke felhő, fölötte még kék az ég. A felhő a vitorla csúcsára hajlik, a lenyugvó nap a hajó árnyékát rajzolja a talányos mozgású vízre. A kép egyszerre békés és háborgó. Az vitathatatlan, hogy festője jól ismerte és nagyon szerette a tájat, amelyben élt, a nagy vizet, amelyet ecsetjével bármikor életre tudott kelteni. Csók István tudta a Balaton titkát.
Csók István
A baloldali nézeteit soha nem titkoló Csók Istvánt 1932-ben Vaszary Jánossal együtt kényszernyugdíjazták, ám a második világháború után, 1948-ban és 1952-ben - a politikai elfogultságokat rá semmiképpen nem alkalmazhatjuk - Kossuth-díjjal tüntették ki. Csók István életpályája és hatalmas értékeket képviselő életműve többek között arra is tanúbizonyság, hogy a valódi művész és a valódi művészet se nem jobb, se nem bal, hanem - az ő esetében legalábbis - őszinte és magyar.
Dippold Pál
