László Gyula neves régész-történész kutatónk, kitűnő tehetségű grafikusunk 105 évvel ezelőtt, 1910. március 14-én született Erdélyben, a Brassó megyei Kőhalmon.

Édesapja tanító volt, mint később László Gyula mondta magukról: „Családom s magam a magyar nemzet legkeletibb törzséből, a székely népből származunk.” Ugyanebből az interjúból derül ki, hogy igen szerény körülmények között éltek, László Gyula apja, hogy kiegészítse tanítói fizetését másodállásban suszterinasnak állt. Édesanyja pedig mosást vállalt. 1916-ban a román csapatok elől el kellett menekülniük Kőhalomról. Véglegesen akkor szakadtak el szülőföldjüktől, amikor Erdély Magyarországtól. 1918 decembere után hónapokon át vasúti vagonokban éltek Budapesten. Édesapja viszonylag gyorsan könyvtárosi állást kapott a fővárosi Néprajzi Múzeumban. Így László Gyula viszonylag nyugodt körülmények között végezhette középiskolai tanulmányait a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban, itt érettségizett 1928-ban. Annak ellenére, hogy rendkívüli módon érdekelte a régészet és a magyar őstörténet, mégis a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett, ahol a kor legkitűnőbb művészei voltak a mesterei: Rudnay Gyula, Réti István, Glatz Oszkár, Csók István és Lyka Károly.

László Gyula, miután elvégezte a főiskolát, ösztöndíjjal eljutott Londonba, Rómába, Velencébe, Firenzébe és Párizsba. Az ösztöndíj többek között feljogosította arra, hogy bármelyik gyűjteményből kikérhette megtekintésre a régi nagy mesterek grafikáit. Végül is itt fordult meg László Gyula pályája: „Én Leonardo rajzait kértem. Hozták is páncéldobozban… egyszerűen csodálatos volt, imádkozni lehetett előtte. S akkor magamban azt gondoltam, hogy te, László Gyula, mit keresel te ezek után a művészetben, hát hiszen Leonardo mindent megcsinált. S valóban, amikor hazajöttem, másfél mázsa rajzomat eltüzeltem a fürdőszobában – szóval szakítottam a művészettel…”

Ezután beiratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára, művészettörténetet, néprajzot, magyar nyelv és irodalmat, földrajzot és régészetet tanult. 1935-ben szerzett bölcsészdoktori oklevelet. Rövid múzeumi gyakornoki munka után, 1938-ban megkapta a Harriseion-ösztöndíjat, melynek segítségével fél éven át a bizánci, görög és iszlám művészetet tanulmányozta Görögországban. Hazatérése után Fettich Nándor mellett kezdte meg régészeti tevékenységét, aztán visszatért szülőföldjére, pontosabban Észak-Erdélybe, ahol az újra alapított Ferenc József Tudományegyetemen tanított. László Gyula azzal a feladattal ment Kolozsvárra, hogy fellendítse a népvándorlás és honfoglalás korával foglalkozó régészetet. Ám közben néprajzi kutatásokat is végzett.

László Gyula

Visszatért gyerekkori vágyához, azt megvalósítván régészeti kutatásokba kezdett, mint mondta, a szegény emberek régésze akart lenni, arra törekedett, hogy a köznép életét feltárja és megismertesse a mai magyarokkal. Elődeink hétköznapjait, családi életét, hitvilágát kutatta. Kutatási módszerének lényege az volt, hogy mindig az egykor élt embert, annak anyagi és szellemi világát állította a központba. Ennek gyümölcseként jelent meg 1944-ben László Gyula egyik leghíresebb műve az A honfoglaló magyar nép élete, ebben régészeti kutatásai eredményét grafikusi tehetségével párosítva egy azóta is rendkívül népszerű kiadványt tett le a magyar olvasók asztalára. Ezt követte aztán két hasonlóan közkedvelt és hatalmas példányszámban elkelt munka, a Hunor és Magyar nyomában, és az 50 rajz a honfoglalókról című.

A vérszerződés; László Gyula rajza

A II. világháború ide-oda dobálta László Gyulát Kolozsvár és Budapest között, végül 1949-ben tért vissza véglegesen Magyarországra. Ortutay Gyula, a kommunistának beállt, amúgy igen tehetséges néprajzkutató, egyetemi katedrát és a Nemzeti Múzeum főigazgatói állását ígérte neki, ám Ortutay elvtársai megakadályozták ezek elnyerését. Látványosan nem bántották, hiszen akkor már világszerte ismert és elismert régész volt. Ám a népi írókkal fenntartott barátsága és tisztességes szókimondása miatt a rendszer nem kedvelte. Megfigyelték, megalázó helyzetekbe hozták. Erre egy apró példa, hogy igaz, az ELTE-n megbízott oktatóként dolgozhatott, de családja megélhetését történeti témájú diaképek festésével tette lehetővé. Állandó katedrát csak 1957-ben kapott. Több mint két évtizeden át oktatta az ELTE régész-hallgatóit. Tanárként és kutatóként is a legnépszerűbb és legnagyobb magyar professzorok közé került.

Hatalmas életművét jellemzik az alábbi tények: nyolcszáznál több publikációja, könyve jelent meg, foglalkozott a nagyszentmiklósi kinccsel, Lehel kürtjével, az ókeresztény leletekkel, de a honfoglaló magyarok használati tárgyai mellett az újkori művészeti irányzatok fejlődése is a látókörében volt. Kutatásai új elméleteket is eredményeztek.

Honfoglaló magyarok; László Gyula rajza

Közülük a leghíresebb a kettős honfoglalás tételezése volt. E szerint Árpád népe előtt két évszázaddal már éltek magyarok a Kárpát-medencében, jelenlétüket az onogur elnevezéssel és a griffes-indás leletanyaggal igazolta a professzor. Bár ez az elmélet máig nagy vitákat kavar a történészek és a régészek között, László Gyula megítélése egységes: pályatársai, tanítványai és a nagyközönség körében is köztisztelet övezte, ezt jelzik többek között a legmagasabb állami kitüntetései.

László Gyula 1980-ban került nyugdíjba, ám ezután is sokat dolgozott, könyveket írt, az 1990-es években pedig sokszor visszatért szülőföldjére, Erdélybe előadásokat tartani. Akár jelképes értékűnek is mondhatjuk a tényt, hogy egy ilyen utazás közben, Nagyváradon érte a halál 1998-ban. Nem sokkal ezelőtt írta le, szinte költőhöz méltó formában: „Megtörtént az élet, bennem is megtörtént az élet.”

Dippold Pál