A XX. századi magyar irodalom egyik legjelentősebbnek tartott alkotója, Németh László író és fogorvos, 40 évvel ezelőtt, 1975. március 3-án halt meg.
Nagybányán született 1901-ben, apja gimnáziumi tanár, édesanyja tisztviselő volt. A család 1905-ben költözött Budapestre. Németh László elemi és középiskolai tanulmányai után beiratkozott a budapesti bölcsészkarra, ám egy év után úgy döntött, hogy vonzóbb foglalkozás a fogorvoslás a filoszságnál, így aztán 1925 már a Szent János kórházban találta cselédkönyves fogorvosként. A világ azóta sem változott sokat, fogorvosnak lenni mindig is lényegesen nagyobb anyagi biztonságot jelentett, mint írónak. De Németh Lászlóból 1925-ban kitört az író, és a Horváthné meghal című írásával megnyerte a Nyugat novellapályázatát. Ezzel azonban még nem ért véget ez év, karácsonykor feleségül vette Démusz Ellát, akitől 1926 és 1944 között hat lánya született, közülük ketten csak igen rövid ideig éltek. A Németh-lányok mindegyike szakmája kitűnőségévé vált az idők során, a lehető legváltozatosabb szakmákban: pedagógusként, vegyészmérnökként, fizikusként és orvosként.
Németh László, ahogy később Hegedűs Géza, a legszórakoztatóbb magyar irodalomtörténész írta róla, nem volt más a magyar irodalomban, mint egy rokonszenves Don Quijote. Mindig mindenhol a helyét kereste, és mint írásai tanúskodnak róla, ezt a helyet nem nagyon találta meg. Rendkívüli műveltsége, sokoldalúsága és kétségbevonhatatlan tehetsége a legkülönbözőbb szakterületeken sem tudta huzamosabb ideig megtartani.
A fogorvos tehát írni kezdett. A számára legmegfelelőbb műformának az esszét, a gondolati próza művelését tartotta, ilyenfajta írásai, melyek igen sok esetben könyvismertetések vagy kritikák köntösében jelentek meg, jellemezték sokak által csodált írásművészetét. Rangos lapokban publikált: a Nyugatban, a Protestáns Szemlében, az Erdélyi Helikonban és a Napkeletben. Közben, mivel az egyre nagyobb családját el kellett tartania, fogorvosi rendelőt nyitott, bejárt a János kórház elmeosztályára és több tanintézményben is dolgozott iskolaorvosként.
Németh László első regénye, az Emberi színjáték, 1929-ben jelent meg. 1930-ban Baumgarten-díjat kapott, amelyet Hatvany Lajos támadása miatt visszaadott. Hatvany báró nagyrészt politikai okokból bántotta az írót. Ezekben az években kezdett formálódni a népi írók mozgalma, mely nem tetszett azoknak, akik kozmopolita világpolgárként lenéztek mindent, ami a vidékhez, a magyar parasztsághoz kötődött. A népi írók: Móricz Zsigmond, József Attila, Sértő Kálmán, Erdélyi József, Sinka István, Veres Péter, Illyés Gyula, Féja Géza, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, ez az egymáshoz lazán kapcsolódó csoportosulás egyszerre volt az ellentéte a városi és az úri jelzőknek. A Horthy-kor úri elitjének kritikusai, ám ezzel együtt ennek urbánus, polgári, radikális ellenzékének is. Műveik témáját a szegény sorsú, egyszerű emberek életéből vették. De ennél többet is akartak, nem csak ábrázolni a nyomorúságot, hanem a szociális gondok megmutatása és megoldásának segítése volt a céljuk. A mozgalom tagjainak jellemző műfaja volt a szociográfia. A népi mozgalom tevékenységéből egyenesen következett az egyre erőteljesebb politikai kötődések sora. Néhányan a kommunistákhoz csatlakoztak, néhányan meg a nyilasokhoz. Az előbbiekhez sorolják Veres Pétert és Erdei Ferencet, az utóbbiakhoz Sértő Kálmánt vagy Erdélyi Józsefet.
Németh László az úgynevezett harmadik utas csoportba tartozott, ő dolgozta ki ennek ideológiai alapvetését, és tette közzé a híres szárszói találkozókon. A harmadik utasok elhatárolódnak a baloldaltól éppen úgy, mint a jobboldaltól. Németh László szemléletes példával világította meg ennek lényegét: „Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik párt szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog, s most feláll valaki, és azt kérdezi: Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké? Ez a harmadik oldal.”
Német László nem csak sokféleségében, hanem terjedelmében is hatalmas életművet hagyott ránk. Minden műfajban megpróbálta magát, a prózai művek mellett később nagy sikerű drámákkal állt elő, ám költeményeket is írt. Némi malíciával azt is írhatnánk, hogy például 1932 és 37 között élt Magyarországon egy furcsa lény, aki egymagában írta tele az önmaga által szerkesztett Tanú című lap tizenhét kötetét. Erre azóta egyébként csak egyetlen példát tudunk az irodalomtörténetből, a XX. század végén Párizsba emigrált magyar avantgárd szerző adott ki hasonló lapot, melyben kizárólag saját írásait volt hajlandó elhelyezni, Michael Tompának (Tompa László) hívták, folyóiratának pedig a Kúti Kilátó címet adta.
Németh László 1934-ben részt vett a Válasz című folyóirat megalapításában, később szerkesztett is itt, és Pörje Sándor álnéven publikált. 1939-ben fogalmazta meg a Kisebbségben című röpiratát, melyet viharos vita követett. Még a szárszói találkozók előtt van mindez, dolgozott a Kelet Népének, a Hídnak és az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillagnak is. A német megszállás után bujkálni kényszerült, majd 1945-től Békésen és Hódmezővásárhelyen dolgozott. Írt és tanított. Folyamatosan támadták balról, a Rákosi-korban fordításokból élt. Ezért kapott 1952-ben József Attila-díjat. 1956-ban kiállt a forradalom, pontosabban a szocializmus addigi eredményeinek megvédése mellett. A villámgyors politikai változások következő állomása, hogy 1957-ben Kossuth-díjat kapott, rá egy évre az MSZMP Központi Bizottsága határozatban bélyegezte meg 1945 előtti, nacionalista, kispolgári, harmadik utas nézetei miatt. Mindez nem jelentette annak akadályát, hogy ne tehessen 1959-ben öthetes tanulmányutat a Szovjetunióban. A mindeközben óriási módon szaporodó életmű darabjait nagy példányszámban adták ki Magyarországon, de igen sok nyelvre lefordították, és Németh László egyre ismertebb lett a világban. Színdarabjai állandóan műsoron voltak a magyar színházakban. Élete alkonyán ideje nagy részét a Balaton partján, Sajkodon töltötte. 1965-ben Bécsben átvehette a Herder-díjat, 1969-ben pedig elkezdődött életmű-sorozatának kiadása. Hetvenedik születésnapján a Munka Vörös Zászló Érdemrend kitüntetést kapta a kommunista hatalomtól. Érdekes adalék, hogy születésnapját a nem éppen baloldali, a magyar emigráció legkitűnőbb íróit összegyűjtő, müncheni Látóhatár az írót külön kiadvánnyal köszöntötte.
Németh László rendkívül változatos életútja mellett vagy éppen ennek ellenére, azért mégis csak főfoglalkozású magyar író volt. Erről népszerű regényei: a Gyász, a Bűn, az Iszony, az Égető Eszter és az Irgalom tanúskodnak. Drámái sokaságából csak néhányat említünk: Villámfénynél, Széchenyi, Husz János, Galilei, Az áruló, A két Bolyai és a Nagy család. Az általa legfontosabbnak tartott műfajban, az esszében született írásai is terjedelmes kötetekben kaptak helyet: A minőség forradalma, Készülődés, Kisebbségben, Sajkódi esték, A kísérletező ember.
Akárhogy is volt Németh László élete, akárhonnan is nézzük műveit, a magyar kultúrtörténetben kitüntetett helyen állnak. Ennek egyik bizonyítéka, hogy számtalan művelődési intézmény és iskola viseli nevét.
Dippold Pál
