A Mandadb-n fellelt Gaál Mózes-féle 1901-ben megjelent könyv, a Magyar királymondák a magyarországi királyokról kialakult legendákról szól. Egyik legérdekesebb része A kővé vált kun aranyak című történet. Ennek kapcsán tanulságos összegereblyéznünk azt, amit erről a büszke népről, a kunokról tudunk.
A tatárok elől a hozzánk menekülő kunokat IV. Béla királyunk 1240-ben a mai Nagy- és Kiskunság vidékére telepítette, szolgálataikért a kunok szabadságot kaptak. Ez azt jelentette, hogy a kunok csak saját kapitányaiknak tartoztak engedelmességgel, kizárólag a nádor bíráskodhatott felettük.
A kunok története igen izgalmas, hosszú évszázadok kötik őket a magyarokhoz. A török nyelvű, nomád nép a Kr.u. 10. század végén Kínában, Peking környékén majd egy évszázaddal később Nyugat-Szibériában bukkant fel. Nyelvük a köztörök nyelvek csoportjába tartozott. A kun népnév is török eredetű: jelentése sárga, szőke, fakó, ami a kunok küllemének jellemzőire utalhatott. A kunok 1054-től kerültek szembe európai népekkel, 1070-re az oroszoktól elvették területeiket egészen az Al-Dunáig. Igen ám, de az 1200-as évek elején legyőzték őket a szintén Európába igyekvő tatárok. A kunok beolvadtak az oroszországi török népekbe, a románságba, nagy csoportjuk húzódott a Krím-félszigetre – itt megőrizték önállóságukat. A kunok egy másik nagy csapata Moldvába ment, majd onnan már a 11. század végétől kezdett áttelepülni a Kárpát-medencébe. Kisebb csoportokban II. István királyunk uralkodása idején folyt a betelepítésük. Több nyelvész és néprajzkutató szerint az ő emléküket őrzi a palóc népnév is, amely a kunokat jelölő szláv polovecből alakult ki. A moldvai kunok 1239-ben, Kötöny kán vezetésével a tatárok elől Magyarországra menekültek. Elismerték a magyar király főségét, hadi szolgálatuk fejében a vendég népeket megillető kedvezményeket kaptak, azaz adómentességet, és saját törvényeik szerint élhettek. Az Alföldön telepedhettek le a jászokkal együtt. Pogányok voltak, és nomád életmódjuk miatt összekülönböztek a magyarokkal. Az ellentéteket tovább mélyítette, hogy 1241-ben némely magyarok a tatár előőrsökben kunokat véltek felfedezni, ezért a vendégek ellen uszítottak. Kötöny a királyhoz indult a helyzetet tisztázni, ekkor a magyarok megölték. Ezért a feldühödött kunok kivonultak az Al-Duna vidékére, de IV. Béla királyunk a tatárjárás után, újabb tatár támadástól tartva, ismét visszahívta őket. Az új szövetséget a kun főemberek kettévágott kutyára tett esküje, és a magyar István herceg - a későbbi V. István király - és Száján kun kán Erzsébet lányának házassága pecsételte meg. Ebből született későbbi IV. László királyunk, akit Kun Lászlóként is emlegetünk. Kun Erzsébet és István herceg házassága azt is magával hozta, hogy a kunok hatalmi rendszere megváltozott: nem volt többé kánjuk, csak főembereik.
A kunok több tízezren voltak, számukat hetvenezer körülire teszik. Letelepedésük helyének kijelölésénél jellemzően a folyók és a tavak környékét választották az Alföld ritkán lakott, gazdátlan területein. Hat kun törzs beköltözéséről tudósítanak az okiratok, de név szerint csak négyet lehetett azonosítani: Bocsol, Olas, Csertán és Kór törzseit. A hetedik törzs a jászoké volt. Kiváló néprajztudósunk, Győrffy István Nagykunsági krónikáiban leírja, hogy nem tud mit kezdeni azzal a korábbi állítással, mi szerint IV. Béla királyunk a kunokat a termékeny alföldi rónákra telepítette le. Györffy és a korabeli térképek tanúsága szerint az Alföld nagykunsági része legnagyobb részt víz alatt állt. Az itt lakók csak csónakkal tudtak közlekedni. Annyiban igaza volt Győrffynek, hogy a szabályozatlan folyók, ezek áradásai nem engedték, hogy komoly földműves tevékenység folyjék itt. Ilyen szempontból tehát valóban terméketlen volt ez a terület, ám a nomád állattartásnak keresve sem találhattak volna jobb terepet. A kunok nyilván ezért választották.
Hiába szűnt meg a tatár támadások veszélye, a magyarok és a kunok együttélése - eltérő életmódjuk miatt - számtalan feszültséggel járt. Ezért IV. László 1279-ben gyors egymásutánban két kun törvényt is kiadott. Ezek lényege a következő: a kunok keresztény vallásra térnek, elhagyják sátraikat, jurtáikat, házakat, falvakat építenek maguknak, alkalmazkodnak a keresztény szokásokhoz – de szakállukat, hosszú hajukat és ruhaviseletüket megtarthatják. A törvény felsorolta a kunok szálláshelyeit, és kimondta, hogy „a kunok előbb említett urai és a kun nemesek az ország nemeseivel azonos jogokat élveznek”. A Kun László-féle törvények jelentőségét igazolja, hogy az ezekben szabályozott kun önrendelkezési jogok egészen 1876-ig életben maradtak. Mindezek ellenére a törvény nem teremtett azonnal békét a két nép között. A kunok 1280-ban fellázadtak, ezt a magyar seregek leverték. Tíz évvel később a kunok visszavágtak, meggyilkolták IV. László magyar királyt. Jó néhány évtized elmúltával állt helyre a rend a két nép viszonyában.
A török hódoltság ideje a Nagykunság népét sem kímélte. A törökök kiűzése után a Habsburgok 1702-ben elzálogosították a területet. Veszélybe került a kun szabadság. Ennek megtartása érdekében a kunok a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcban a vezérlő fejedelem táborába álltak. A felkelés leverése után a kunok visszatértek ugyan régi szálláshelyeikre, de azok elzálogosítása miatt saját földjükön jobbágyokká lettek. Nem hagyták azonban annyiban a dolgot, kifizették a császári ház adósságát, ennek fejében ismét elnyerték szabadságukat. Mária Terézia 1745-ben írta alá az erről szóló redempciós oklevelet.
Dippold Pál
