270 éve, 1744. augusztus 25-én született Johann Gottfried Herder német költő, műfordító, filozófus, teológus. Nekünk, magyaroknak mára inkább csak a nevéhez fűződő „herderi jóslat” – miszerint „a szlávok, németek, románok és egyéb népek között élő magyarok nyelve néhány század múlva talán már nem vagy alig(ha) lesz fellelhető” –, idézi fel alakját, holott a XVIII. századi német irodalom és művelődéstörténet Goethéhez és Schillerhez fogható alakja.
Ha irodalomtörténeti jelentőségét keressük, azt mondhatjuk, hogy míg kortársa, Gotthold Ephraim Lessing az összehasonlító szempontot vezette be az újonnan alakuló irodalomesztétikába, Herder a történeti nézőpontot. Kutatása elé azt tűzte célul, hogy feltárja azokat a történelmi okokat, amelyek eredményeként a különböző korok irodalmai létrejöttek. Az irodalom történetét a nyelv fejlődéséből vezette le. „A költészet az emberi nem anyanyelve”, tehát az emberiség valamikor úgy gondolkodott, mint a költők: nem logikus következtetések útján, hanem képekben és hasonlatokban. Herder felfogásában a népköltészet még ennek a gondolkodásnak a nyomait őrzi, és ezért javasolja a népköltészethez fordulást az újabb nemzeti irodalmak számára. Volkslieder (1778) c. gyűjteményében szinte majd minden ó- és újkori, keleti és nyugati nép költészetéből fordított; ennek a népköltészeteket bemutató kötetnek óriási népszerűsége és hatása volt a maga korában.
Míg a német irodalom történetében részben az ő hatására született a Sturm und Drang mozgalom, addig a magyar irodalomban szintén az ő hatására indult meg az a népköltészet felé forduló, újító és gyűjtő mozgalom, mely a XIX. század első felének irodalmi fejlődését megalapozta. A Rát Mátyás szerkesztette Magyar Hírmondó 1782. január 16-i számában elsőként Révai Miklós tett közzé – névtelenül – felhívást az „énekek gyűjtésére”. Ugyan a felhívás még nem körvonalazza a későbbi pontossággal a népdal fogalmát, de a német példára való utalás félreérthetetlen. Az ebben a korban született énekgyűjtemények, mint Pálóczi Horváth Ádámé, illetve olyan, kéziratban maradt gyűjtések, mint Csokonaié, Mészáros Ignác Csallóközi Ódák és énekek, vagy Kreskay Imre Magyar Ódák avagy Énekek; valamint a vásárokon árult ponyvafüzetek ismert költők dalai mellett névtelenek énekeit is tartalmazták. Ebből a hatásból táplálkozik részben Földi János, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály irodalmi népiessége.
Herder lakóháza Weimárban
A népköltészet felé fordulás később, a XIX. század első felében is alapvetően határozta meg a magyar irodalom fejlődését, valamint irodalomtörténeti gondolkodóink műveiben is visszaköszön. Kölcsey Ferenc a Nemzeti hagyományokban szintén Herderhez nyúlt vissza, amikor kifejti, hogy a kultúra lényegét a folytonosság adja. Ha elszakadunk saját múltunktól, létünket veszélyeztetjük. „Ahol az ősi hagyomány vagy éppen nincsen, vagy igen keskeny határokban áll, ott nemzeti poesis nem származhatik.” A magyar költészettel kapcsolatban pedig megjegyzi, hogy annak is egy belső kezdeményezésből kiinduló fejlődésre lett volna szüksége, így a „pórdalokban” nemzeti kultúránk kibontakozásának lehetséges ösztönzőjét látta. Ez a gondolat pedig a negyvenes években az Erdélyi János, Petőfi és Arany által képviselt romantikus népiességre volt nagy hatással.
Láthatjuk tehát, Herdernek – a magyarság eltűnését vizionáló „jóslaton” túlmenően – meghatározó hatása volt a magyar irodalom fejlődésére, emiatt érdemes megtartanunk emlékezetünkben.
Vass Johanna