Ha időben gondolkodunk, Koszta József 1867 előtt, az önkényuralmi korban, a Kiegyezés előtt született, gyerekkorát és kezdő művészéveit is a jó öreg Monarchiában élte, bár abból kisgyerekként bizonyára nem sokat fogott fel. Aztán átélte a világháborút, azt követően az Őszirózsás forradalmat, majd a Tanácsköztársaságot, jött Trianon, a Horthy-rendszer, aztán - még mindig az ő életében - a II. világháború, azon belül először a német-, majd az orosz megszállás. Később 1945-48-ig a koalíciós korszak, s 1949-ben nem tudni, mit érzékelt már belőle, mert beteg volt; a Rákosi rendszer… mi minden történt körülötte…

De se pro se kontra, a róla szóló tanulmányok egyikében sem szerepel, hogy Kosztát mindebből bármi megérintette volna. Nyilván, mint értelmiségi, világot járt embert igen, de sem a megnyilvánulásaiban, sem a festményein ennek nyoma sincs.
Gyerekkorában leginkább juhász szeretett volna lenni. Nem a juhok miatt, hanem „mert akkor a kutya végzi a munkát, ő meg nézegetheti a felhőket”. Kicsit idillikus elképzelés: az eget nézni - kedves, naiv ötlet. A család nem engedhette meg magának, hogy a fiúból művész legyen, szobafestő-mázolónak tanult, „a kenyést” az alapoknál kezdte, majd kitanulta a fényképész mesterséget, ami akkor újdonság volt. Egy darabig ez a kenyérkereső foglalkozása, amire öreg fejjel úgy emlékezett vissza, hogy „abbahagyta, mert ez nem igazi művészet, ott a gép dolgozik”. Az 1800-as évek utolsó harmadában érthető, hogy ezt így látta, akkoriban a fotózást még nem tekintették művészetnek. A festészet felé fordult: Bécs, Budapest, München, Párizsban bekerült a Szalonba, amit akkor már nem csak a Vadak támadtak. Koszta még akadémista stíluson nevelkedett.

Kukoricatörők, 1917 körül, Magyar Nemzeti Galéria

1897-ben jött az első igazi nagy siker: Aratók c. festménye Budapesten, majd 3 év múlva 1900-ban Párizsban is szép kritikát kapott. Ekkortól meg tudott élni a festészeti ösztöndíjakból. Megfordult Nagybánya körül, de nem lett tagja a Nagybányai iskolának. Ezzel szemben Szolnokon kétszer is járt a művésztelepen, ott részt vett a telep társasági életének mindennapjaiban.
A Kiegyezés után kezdődött és Trianontól kezdve hihetetlenül felerősödött a művészeti- és a társadalmi életen belül máig is tartó polémia; a népi - urbánus ellentét. Koszta az akadémikus stílus iskoláit kijárva - bizonyos szempontból - európai műveltséggel rendelkezett. Az 1900-as évek elején már tudott az impresszionistákról. Ha nem is a legszélsőségesebb, de egy diszkrétebb, szalonképesebb változata ismert volt számára és hatott rá. Claude Monet nevét a lehető legnagyobb tisztelettel említette. Ugyanakkor kétségkívül a színkezelése Munkácsys – őt élete végéig bálványozta. Ez már az impresszionizmus, nem az akadémizmus, nem Munkácsy, hanem az avantgárd nemzeti variációja.
1910-11-es esztendőkben, az akkor már világlátott Koszta bejárta az Alföldet, elvetődött Szentesre, megtetszett neki a tanyasi élet, vett egy házat, ahol egy kezdetleges műterme is volt.

Vízhordók, 1903, Móra Ferenc Múzeum, Szeged

Érdekes szellemi csavar, hogy miközben életét a Szentes melletti tanyavilághoz köti, ugyanakkor az urbánus avantgárd egyik legnagyobb képviselője. "Hogy speciálisan mért lakom éppen Szentesen, arra csak azt mondhatom, hogy ez az a táj, amely leginkább és legegyetemesebben viseli magán a magyar táj jellegzetességeit. Csak itt érzem magam jól, és csak itt tudok igazán dolgozni." Dilemma, amit nem kell feloldani.
A környező tájat festette,  a paraszti életet, aminél népiesebb kiindulópont a világon nincs. Tanyáján kicsit gazdálkodott is, korán kelt, a mezőt, a jószágot figyelte, mint annyi más parasztember. „Megyek színt keresni” – mondta, majd elindult a pusztába, és ilyenkor valóban nem képeket festett, hanem színes csíkokat húzott a papírra.  Tanyájáról heti rendszerességgel, vonattal bejárt a városba. Szentes ekkor megyeszékhely volt, valamivel pezsgőbb szellemi élettel, mint egy átlagos alföldi mezőváros. Megfordult kávéházakban, Fridrich fotóműhelyében, Tokácsli Lajosnak, a fiatal festőnek egy korsó hideg sör mellett adott tanácsokat. Máskor megvett egy fél ajtót vagy akár egy festékes rongyot, mert megkapta őt az odakent színek árnyalata.
 
1917-ben volt az első önálló kiállítása, ami országos tekintélyt jelentett, és ahol a kritikusok tollából felszállt, hogy itt van az új Munkácsy. Ez az „új Munkácsy” nem azt jelenti, hogy az ő stílusát követi a festészet módjában, hanem Munkácsy súlyához hasonlították. A Barcelonai Világkiállításon 1929-ben a Berekháti szélmalom című festményével nyert díjat.
A két világháború között még a szentesi tanyán élt, bár időnként elment Szentpétervárra, megfordult Rómában, Hollandiában, Németországban, Belgiumban, Párizsban is. Hogy pontosan kiket, milyen festményeket tanulmányozott, homály fedi. De ezeken a helyeken minden bizonnyal volt mit nézni. Majd visszament a szentesi tanyavilágba.

A mezőn, 1904, Magyar Nemzeti Galéria

A 30-as években a magyar festészet legkomolyabb nevei között emlegették, és ezt a szentesi közvélemény is elismerte. Egy anekdota szerint, amikor Koszta immáron a Szinyei társaság tagjaként országos szinten elismert és felkapott festő volt, Dr. Farkas Béla, az akkori főispán látogatást tett a tanyáján, hogy képet vásároljon. Személyautóval érkezett, kiszaladt elé a cselédlányka, megüzente vele, hogy a művész úrral szeretne beszélni. A lányka a házból azzal a válasszal tért vissza, hogy a gazda nem ér rá, mert fest. De hát ő a főispán! - üzent újból. Mire Koszta: ő fest, őt nem érdekli. Így a főispán visszaült az autójába, s elhajtott a poros földúton. Ilyen-olyan kommentárral, ezzel a történettel a 30-as években a szentesi város tele volt.

Magyar Filmhíradó 1948/36

1944 őszén jöttek az oroszok, akiket megelőzött rossz hírük. A két öreg, Koszta és felesége, Annuska bizonytalanok voltak, féltek kint a tanyán, és beköltöztek Szentesre, a zsinagóga mögötti házba. Ekkor már súlyos beteg volt. A háború után Csókkal, Csontváryval közös kiállítása eljutott Londonba. 1948-ban a Kossuth-díjat betegsége miatt már nem tudta átvenni.
A szentesi puszta közepén önmagát meglelő Koszta József festményein egyértelmű, hol ér össze a föld és az ég, a számtalan történelmi kort megélt, földrajzi távolságot bejárt, társadalmi átalakulást látott, és a művészeti stílusokat ismerő festő életében a látóhatár végtelen.

Jenei Gabriella