Hemingway 115. születésnapját ünnepeljük nagyvonalúan!
Faragatlanság volna épp ez alkalommal felemlegetni dorbézoló életstílusának olyan drámai részleteit, mint hogy az elektrosokk-terápiának is köszönhetően önkezével szétlőtte a koponyáját, „Dög”-nek nevezte és gyűlölte édesanyját, avagy arcátlan házasságtöréseit, fékevesztett alkoholizmusát, s hogy nem egy esetben ő tette iszákossá szeretőit, hogy túlélt két repülőgép-balesetet, vagy azt a brutális élményt, amikor az olasz fronton neki kellett összeszednie a felrobbantott női testek maradványait.
Még csak ne is írói munkásságával magasztaljuk őt, hanem emlékezzünk egy igazán különös, plátói szerelemre: Marlene Dietrichhez fűződő gyengéd viszonyára.
Szerelem volt az első látásra, amikor 1934-ben Ernest és Marlene egy óceánjáró luxushajón megismerkedtek. Hemingway csodálta Marlene bátorságát, drámai kisugárzását, úgy tekintett a színésznőre, mint kora legerősebb egyéniségű asszonyára, és Marlenet is elbűvölte Hemingway vibráló egyénisége: „a legizgalmasabb férfi, akit csak ismer”. „Ich bin von Kopf bis Fuss auf Liebe eingestellt, denn das is meine Welt, und sonst gar nichts” - „Tetőtől talpig áthat a szerelem, mert ez az én világom, és semmi más” – énekelte a Kék angyalban, és valóban így is élte az életét. A szerelem nála valóban több volt, mint puszta testiség; a szabadság, a szellem kifejezése.
A szó fizikai értelmében nem voltak szeretők, mégis lángoló imádat fűzte őket össze, amelyekről leveleik tanúskodnak. Már a megszólítás is különös, Marlene Papa-nak, míg az író a német filmcsillagot Dearest Kraut-ként, azaz a legkedvesebb németként, szó szerinti fordításban pedig a legkedvesebb káposztaként aposztrofálja. Hemingway írása hemzseg a kétértelmű, hol tréfás, hol kissé erotikus megjegyzésektől.
„Ha csak a hangjából állna, már azzal is össze tudná törni a szíved. De ehhez ott van az a csodálatos teste és az időtlen szerelmet sugárzó arca is. Nem is bánod, ha összetöri a szíved, ha közel van, már attól meggyógyulsz.”
1951. november 21-én Hemingway egy hosszú levélben arról ír, hogy túlságosan is forró volt neki ez a szerelem. Ki is írja ezt? A megrontó csábító?! A szájhős?! Egy romantikus álmodozó? Vagy olyas valaki, aki legbelül nagyon is magányos?
Hemingway a keménység, a fizikai bátorság azonnal cselekvő embere, aki mindvégig azt próbálta bizonyítani, hogy igazi férfi. Saját élményeitől ihletett írásainak nagy része is a férfias erényeket testesítik meg, művei férfiközpontúak. Alapvető követelmény volt nála a bátorság és a helytállás, a gyávaságot pedig bűnnek tartotta. A természet fia, aki szenvedélyesen szeret horgászni, vadászni, bikaviadalokra jár és bokszol. Látszólag egyáltalán nem a tűnődő habozás, a filozófiai szemlélődés megtestesítője. S amilyen óvatosan a természetet vizslatja, bizonyosan ugyanolyan érzékeny személyiség is.
A fizikai kapcsolat hiányát az író „szinkronizálatlan szenvedélyként” határozza meg. Szinkronizálatlan szenvedély? Rosszkor rossz helyen? Vagy téves személy? Vagy aki nem tudja megtenni a döntő lépést, és ki-ki járja a maga útját? Vagy olyas valaki, aki magát mélységesen magányosnak érzi? Pedig Hemingway egyáltalán nem egy magányos farkas típus. Azt talán nem tudatosította, mi elől menekült, de azt biztosan tudja, mi az, amit keres: odaadást és szenvedélyt – megkeményített lelke ellenére ő egy ezer százalékig romantikus férfi.
Valószínűleg ez az egész zűrzavaros viszony szintén egy hatalmas védekezés, egy páncél, mint ahogy a macsó férfisága sem más. Talán Hemingway legbelül egy harcaiban felőrlődött férfi, aki a tiszta szerelem után sóvárog. Nem a hamisat, a felszínes tingli-tanglit, Hemingway az örök szerelmet keresi a mulandó világban. A szerelmet, a halál ellenpontját. Marlene pedig ezt írta neki Kubába: „Örökké szeretni foglak és még azután is”. Ez a nő fergeteges és utolérhetetlen érzékkel megfejtette Hemingwayt. Örökké és még azután is.
Kapcsolatuk egészen Hemingway 1962-es haláláig tartott.
Jenei Gabriella
