Kétszáz évvel ezelőtt, 1814. június 12-én született Alvincon Kemény Zsigmond, magyar író. Az erdélyi arisztokrata család, ahová érkezett, a kor szokásainak és az élet alapvető törvényeinek megfelelően gondoskodott neveléséről. Apja, Kemény Sámuel, anyja, Csóka Rozália volt. Kemény Zsigmond Zalatnán, majd a híres nagyenyedi kollégiumban tanult. 1823 és 1834 között, azaz több mint egy évtizedig volt itt, bölcselettel és joggal ismerkedett. Ám az irodalom iránti érdeklődése is itt formálódott és nőtt egyre nagyobbra.
Származása lehetővé, szinte kötelezővé tette, hogy részt vegyen a magyar nagypolitikában. Az a kapcsolatrendszer, amely az arisztokrata családok között évszázadok óta nagy összetartó erőt jelentett, Kemény Zsigmondnak is hozott egy erős barátságot: az 1834-35. évi országgyűlésen találkozott Wesselényi Miklóssal. Jogi tanulmányait végül is két évvel később, a marosvásárhelyi királyi táblánál fejezte be. A következő két évben Kolozsvárott főkormányszéki írnokként dolgozott. 1839-40-ben Bécsben sokak meglepetésére egy merész kanyarral próbált pályát módosítani: orvosi tanulmányokba kezdett.
Írói tehetsége már korábban nyilvánvaló volt: 1837-ben jelentek meg első cikkei a Nemzeti Társalkodóban, miután a bécsi kitérő után Kolozsváron telepedett le, az ellenzék vezető politikusává vált. Ez is arra késztette, hogy elvállalja az Erdélyi Híradó vezetését. Barátságát Wesselényi Miklóssal annak zsibói birtokán tett gyakori látogatásai is erősítették. Itt új barátra is szert tett: Deák Ferencre. 1846-ban Debrecenben kapcsolatba került Széchenyi Istvánnal. 1847-ben aztán Pestre költözött, és a Pesti Hírlap munkatársaként kezdett dolgozni, ahol az 1848-as forradalom győzelme után vezetői szerephez jutott, Csengery Antallal szerkesztette a lapot, és igen erősen támogatta a Batthyány-kormányt. A bukás után Kemény rövid ideig bujkált, ám a forradalomban viselt szerepe miatt nem büntették meg. Ennek egyik oka, vagy talán következménye lehetett az 1850-ben közzétett Forradalom után című röpirata, melyben elítélte Kossuth végzetesnek bizonyult politikáját, a magyarságot munkára, az ellenségeskedés megszüntetésére és összefogásra biztatta.
Az 1850-es évek közepétől több szakaszban egészen 1869-ig újra a Pesti Naplónál jelentek meg írásai, szerkesztette is a lapot. Publicisztikái a Deák-párt programját népszerűsítették, a kiegyezés előkészítését szolgálták. Kemény Zsigmond esszéiben világosan tükröződik a szerző felvilágosodás hagyományaiban gyökerező szabadelvű eszmerendszere. Ennek megjelenítésére a romantika stíluseszközeit és a pozitivizmus pontosságát használta. Miként akár mai erdélyi utódai közül sokan – például Egyed Péter – Kemény Zsigmond is John Stuart Mill felfogásához állt a legközelebb. A nemzeti liberalizmus egyik legkövetkezetesebb képviselőjét tisztelhetjük személyében.
Ennek megismertetése az 1850-es évek első felében sok cikkben-cikksorozatban kapott helyet. A nyelvújítás, a népiesség után a polgárosult irodalom kialakítása melletti határozott állásfoglalása például az Élet és irodalom és a Szellemi tér című írásokban látott napvilágot.
Kemény Zsigmond a magyar olvasóközönség számára elsősorban regényíróként ismert. Ezt, mondjuk, erőteljesen segítette, hogy középiskolások nemzedékei harcoltak például az Özvegy és leánya című regényével. Kötelező olvasmány volt. Az irodalomtörténészek véleménye szerint Kemény Zsigmond Jókai Mór mellett a magyar romantika egyik legjelesebb képviselője volt. Mint írják, „stílusa összetett: választékos, körmondatos nyelve tájszavakat is magába foglal, s gyakran a hősök látószögéből szemléli az eseményeket. Gyulai Pál című első nagyobb terjedelmű prózai művében „rendszertelenül váltakoznak és keverednek az elbeszélés, a dramatizált jelenetezés, a beiktatott idegen szövegek, az elbeszélői magyarázat írói fogásai” – na, ettől mentek falnak a 20. század második felének középiskolásai. Így tehát meglehetősen valószerűtlen azt állítani, hogy Kemény Zsigmond későbbi regényei: A szív örvényei, a Férj és nő, a Ködképek a kedély láthatárán nagy népszerűségnek örvendtek. A már említett Özvegy és leánya a realizmus jegyeit viseli magán, újszerű történelmi regény. Még két nagyobb mű követte ezt a Kemény szépírói életműve csúcspontjának tartott alkotást, a Rajongók és az 1862-ben elkészült Zord idő. Ez utóbbi kapcsán a tudósok már a lélektani regényt emlegetik.
Szegény Kemény Zsigmond a sok munkába, a szerkesztésekbe és a túlhajtott íróságba, a szinte egész életét végigkísérő bizonytalan anyagi helyzetbe belebetegedett. A stressz, úgy tűnik, a 19. században is alaposan pusztította a tollforgatók társadalmát. Kemény Zsigmond tehát megbolondult, visszament Erdélybe, és öccse pusztakamarási birtokán 1875-ben meghalt.
A regényeiben leírt sok-sok tragédia, a borúlátó világszemlélet ezek szerint hatással lehet az alkotók sorsára.
Dippold Pál
