215 évvel ezelőtt, 1799. június 6-án született meg Alekszandr Szergejevics Puskin, akit az irodalomértők többsége a legnagyobb orosz költőnek tart. Ennek oka, hogy a költő, író, drámaszerző Puskin talán a legnagyobbat lökte az orosz irodalom fejlődésének szekerén, és akár verset, akár prózát, akár színművet készített minden, ami a keze alól kikerült kiállta az idők próbáját. Megmaradt. Az sem mellékes tény, hogy Puskinban tisztelhetjük a modern orosz irodalmi nyelv megteremtőjét. Nagy országban nagy tehetség végezte el ezt a munkát, a kis Magyarországon Puskinnál lényegesen jelentéktelenebb irodalmár, Kazinczy Ferenc volt a nagy nyelvújító.

Puskin tekintélyes arisztokrata családba született. Már középiskolai tanulmányainak kezdete előtt megkaphatta azt a műveltséget, mellyel a kor hasonló társadalmi helyzetű gyerekei rendelkeztek. Ha máshonnan nem Lev Tolsztoj műveiből tudhatjuk, hogy az orosz elithez tartozók otthon franciául beszélgettek. Puskin apja, Szergej Puskin maga is verselő ember volt, francia nyelven költött. A szakirodalom tisztelettudóan annyit jegyez meg erről: „szűk körben költőnek is tekintették.” Vagyis egy derék helyi dilettáns lehetett. A nagybácsi, Vaszilij Puskin azonban már birodalom szerte elismert író ember volt, ráadásul ő már oroszul fogalmazta meg gondolatait. Elsőként ismerte fel a gyerekkorból alig kilépő Alekszandr Puskin tehetségét, nagy jövőt jósolt neki.

Ám a művészi hajlamú apai család mellett édesanyja, Nadja Osszipovna Gannibal családjában is figyelemre méltó, akár szenzációsnak is mondható szereplők is voltak. Puskin anyai nagyapja tudniillik a Nagy Péter cár által rendkívüli módon kedvelt és elismert, Abesszíniából származó Hannibál nevű fekete bőrű katonatiszt volt, aki idővel a cári hadsereg tábornokává vált. Abban az időben, amikor az úgynevezett művelt nyugat országaiban mélységesen lenézték és százezer számra hurcolták Amerikába a négereket, a cári Oroszországban nyoma sem volt, nem is lehetett semmiféle rasszizmusnak. Az egzotikus nagypapa emlékét Puskin később Nagy Péter szerecsene című írásában örökítette meg.

Alekszandr Puskin kisgyermekkorától beszélte anyanyelvét, az oroszt. Ez egyáltalán nem volt jellemző a hozzá hasonló családokban – hogy mást ne is idézzünk meg, Tolsztoj csak 18 éves korában tanult meg oroszul, aki addig franciául beszélt. Túl azon, hogy a Puskin család szerette az anyanyelvét, ehhez az is hozzájárult, hogy mivel falusi birtokukon éltek dajkát csak a parasztasszonyok között találhattak. Puskin szinte élete végéig szoros kapcsolatban maradt szeretett dajkájával, aki megismertette őt nem csak az orosz nyelvvel, hanem az orosz népi kultúrával és hagyományokkal is. Az éles eszű fiú tehát már kicsi korában kitűnően beszélt franciául, németül és latinul, de oroszul is.

Az orosz-francia kapcsolatokat érdekes módon az orosz birodalmat megtámadó Napóleon mélyítette el. A francia kultúra már a napóleoni háborúk előtt meghódította az orosz arisztokráciát, de a napóleoni háborúk bukása után a korábbiaknál nagyobb tömegben jutottak be az országba a francia felvilágosodás szellemi termékei: Voltaire, Rousseau, Montesquieu művei. Ez pedig a maga liberális szellemével veszélyt jelentett a cári hatalomra.

1825 decemberében Szentpéterváron kitört az úgynevezett dekabrista forradalom. A nevét a december orosz megfelelőjétől kapta: dekabr=december. Az orosz hadsereg tisztjei készítették elő, de a cári hatalomra veszélyes összeesküvésben civilek is részt vettek. A szakirodalom azt írja, hogy a dekbarista összeesküvés lényegében szabadkőművesek politikai célú szövetkezése volt. Kitörését az I. Sándor cár halála után az új cár trónra lépése sietette. A dekabristák a francia példákat követve nagy politikai és államszervezeti változásokat akartak. Sőt, amerikai és svájci mintára egy új alkotmányt is kiterveltek, melynek alapja a cári hatalom megdöntése lett volna. Még az is komolyan szóba került, hogy a cárt megölik. A cár azonban mielőtt megölték volna, magától meghalt, így a dekabristák az új cár, Miklós hatalmának gyengítését határozták el. Miklós azonban néhány nap alatt leverte a dekabrista felkelést. Magas rangú katonatiszt vezetőit kivégezték. Százhúsz, a forradalomban kisebb szerepet vállaló embert pedig Szibériába száműztek.

Puskin barátai közül sokan tartoztak a dekabristákhoz, rá is fizettek. Különös sorsfintor, hogy Alexandr Puskin azért nem volt a fővárosban a forradalom kitörésekor, mert dekabrista barátainál már sokkal korábban gyanússá vált, és folyamatosan száműzték. Hol a Kaukázusba, hol az Alsó-Duna mellé, aztán saját birtokára.

Puskint védte előkelő családja, nagynevű írópártfogói és egyre nagyobb költői hírneve. Ekkor keletkezett költeményeinek témáját a száműzetés élményeiből szedte össze. Vagyis lényegében jót tett neki, legalábbis költészetének a „büntetés”. Lelkében hordozta a dajkájától tanult népmeséket, ezeket bőven gazdagíthatta száműzetése különböző színterein. Nagy sikerű elbeszélő költeménye, a Ruszlán és Ludmilla is népmesei ihletésű. Megjelenése után szinte azonnal a legnépszerűbb szerzővé tette Puskint. Az Alsó-Duna mellett ismerte meg a vándorcigányokat és ennek nyomán írta meg a Cigányok című művét.

A szabadkőművesek tehát forradalmat akartak kirobbantani, ez nem sikerült nekik, súlyos megtorlás követte lázadásukat. Puskin azonban igazolhatóan távol volt az eseményektől, nem emeltek vádat ellene, sőt rövid időn belül száműzetését is megszüntették.

Miklós cár okos ember volt, úgy döntött, hogy a hatalmas tehetségű és nagy hatású költőt a cári udvarba hívja. Azt is közölte a költővel, hogy minden művét a megjelenés előtt meg kell mutatnia neki – azaz maga a cár volt a cenzor. Puskin tehát kelepcébe, de mondhatjuk azt is, aranykalitkába került. Mindenesetre biztonságban tudott alkotni. Tudomásul vette, hogy amit a cár engedélyez, az jót tesz a rendnek, ha valami veszélyeset ír, azt meg a cár nem engedélyezi.

1825 végétől tizenegy évig élte a gazdag és okos orosz arisztokraták látszólag gondtalan életét. Ám mivel költő volt, és így legfontosabb munkaeszközét az érzékenysége jelentette, nem kerülte el a bánat, a gyötrődés és a csalódások. Költői tehetsége azonban, akár akarta, akár nem, egyre magasabbra emelte.

 Natalja Goncsarova

A nők minden heteroszexuális férfiművész életében a legfontosabb szereplőként jelennek meg, Puskin sok-sok korábbi kaland után feleségül vette a nagyon szép és okos, ám csapodár nő hírében álló Natalja Nyikolajevna Goncsarovát. Négy gyerekük született. A nyughatatlan és rendkívül becsvágyó asszonyról nem tudni, hogy megcsalta-e férjét, de a cári udvarban egyre erősebben terjedt a pletyka Goncsarova sorozatos hűtlenségéről.

Puskint végül is ez vitte a sírba, felesége jó hírének védelmében – annak ellenére, hogy néha maga sem hitt hűségében – párbajba bonyolódott. 1837-ben agyonlőtték.

Puskinnak, mint annyi más világraszóló tehetségű kollégájának, rövid élet jutott. Ám mindez elegendő volt arra, hogy egy teljes, minden részletében ma is ragyogó életművet hagyjon ránk: A bahcsiszeráji szökőkút, a Borisz Godunov, a Mozart és Salieri, a Néhai Petrovics Belkin elbeszélései, remekmívű költeményei: az Üzenet Szibériába, A próféta, A kapitány lánya című regénye, vagy a népköltészeti ihletésű Mese Szaltán cárról és a Mese a halászról és a kishalról című remekműveiben.

Puskin emlékműve Cárszkoje Szeloban (Robert Romanovics Bah, 1900)

Puskin legismertebb alkotása, amit életművének csúcsának tekintenek, verses regénye, az Anyegin, melyen hosszú ideig, 1823-tól 1831-ig dolgozott. A romantika korának jellemző alakjait kelti életre ebben, a főhős egy kortárs ifjú nemes jellemének megrajzolásával a „felesleges ember” romantikus érzelmeit jeleníti meg, és az olvasó tűpontos képet kap a korabeli orosz társadalomról. Világos, érthető, egyszerű stílus a népdalból kinőtt egyedi zeneiség jellemzi a világszerte ismert Puskin-művet, melyet egy szép kiállítású kötetben, 1984-ben Bérczy Károly és Áprily Lajos fordításában tett közzé Magyarországon az Európa Könyvkiadó. A kötetben szerepel Krúdy Gyula Anyegin-esszéje is.

Az egyik leghíresebb orosz ember élete a ma élőknek is sok tanulsággal szolgál. Például azzal, hogy az életnek komoly tétje van, az életet élni, és nem szétfecsegni kell. Akár író valaki, akár nem.

Dippold Pál