40 évvel ezelőtt, 1974. május 28-án halt meg Svájcban Sztehlo Gábor. A kezdő mondat az idők természetéből adódóan keveseknek keveset mond. Lassan elfogynak azok az emberek, akik a név hallatán azonnal tudják, hogy kiről van szó. Még akkor sem világosodik ki a kép, ha hozzátesszük, hogy az 1909-ben született Sztehlo Gábor evangélikus lelkész volt, ahogy a családjában elődei közül többen. A kor egyik legszínvonalasabb iskolájában a Lónyai utcai református gimnáziumban érettségizett.
Emlékét, miként bárki igaz ember emlékét a történelemben nem elsősorban a neve, hanem tetteinek emléke őrzi.
Sztehlo Gábor bátor ember volt. A II. világháború idején több ezer zsidó gyereket és felnőttet mentett meg, majd a háború befejezése után öt éven át működtette az elhagyott gyerekeknek otthont, biztonságot, tudást és szeretetet adó Gaudiopolis - Örömváros nevű nevelőotthonát.
Az evangélikus lelkész értelemszerűen nem a gyerekmentés szakmájából szerezte diplomáját. 1931-ben Sopronban végzett az evangélikus teológián. Egy évvel rá szentelték lelkésszé. A közbülső időben Finnországban volt ösztöndíjas, itt ismerkedett meg az északi országokban kiválóan bevált népfőiskolai mozgalommal, amit aztán később itthon is nagy erőkkel támogatott. Sztehlo Gábor akárhová került építkezett. Templomot és iskolát. Nem helyezték messze a fővárostól, az új-hatvani és a nagytarcsai gyülekezetekben teljesített lelkészi szolgálatot.
A II. világháború eseményei minden magyar embert érintettek. 1944-ben azonban az addig csak lelkészi hivatásnak élő Sztehlo Gábor Raffay Sándor püspöktől különös megbízást kapott. Aminek nyilván az is oka lehetett, hogy már évekkel korábban arról tájékoztatta egyházi elöljáróit, hogy legszívesebben gyerekekkel foglalkozna, kérte is, hogy bízzák rá egy árvaház igazgatását, rákövetkező évben azt kérvényezte, hogy a hadiárvákat nevelhesse – egyik feladatot sem kapta meg.
A fordulópontot 1944 jelentette, a református egyház gyereksegítő egyesületének, a Jó Pásztornak lett a vezetője. A kezdet igen keserves volt, a gyereksegítő, azaz gyerekmentő szolgálat bázisa egy kis, bérházi lakásban volt. Sztehlo Gábor számára azonnali feladatként adódott: új otthonok kellenek az egyre nagyobb létszámú gyerekseregnek. Kezdetben hivatalos úton, tárgyalásokkal próbálkozott. Még a nyilasokkal is megbeszéléseket folytatott az otthontalan gyerekek megsegítése érdekében. Azt természetesen nem közölte velük, hogy zsidó gyerekekről van szó, de így is internálással fenyegették meg. Már majdnem odáig fajult a helyzet, hogy menekülnie kell Budapestről, amikor a Nemzetközi Vöröskereszt együttműködésével sikerült új gyerekmenedékhelyeket kialakítania a fővárosban. A Jó Pásztor akció végén már 30 új gyerekmentő otthon élt, bennük gyerekek ezreivel.
Sztehlo Gábor egészen különleges módszereket is elővett, ha a zsidó gyerekek megmentéséről volt szó. Jól ismerte a fővárosi elitet, ezért arisztokrata barátaihoz jó néhányszor beállított 10-15 gyerekkel. Sárközi Mátyás író, aki maga is Sztehlo-gyerek volt írja le azt az esetet, amikor Sztehlo a zsidó gyerekekkel a háta mögött azt mondta Vitéz Szenczy Aladárnak: „Bújtasd el őket és, ha jönnek a nyilasok, kérd ki magadnak, : miként merik feltételezni, hogy egy vitéznek zsidók bujkálnak a házában?” A megmentett gyerekek között ott volt Oláh György, a későbbi Nobel-díjas vegyész – erre a tényre minden visszaemlékező rendkívül büszke. Oláh Györgyre egyébként minden magyar ember büszke lehet. Az Egyesült Államokban élő idős tudós ma is gyönyörű magyarsággal beszél, ha kérdik életéről, rendkívüli érzelmi intelligenciáját jellemzi az a közvetlen, szeretettel teli derű, amivel beszélgetőtársai felé fordul. Ezt nyilván a középiskolában, piarista tanáraitól, aztán később az evangélikus Sztehlo Gábortól tanulta meg. Valahogy így működik az ökumenizmus, ha helyesen értelmezik. Oláh György még idős korában is gyakran jött vissza szülőhazájába, kitűnő barátja, Szántay Csaba vegyészprofesszor, többek között a Cavinton nevű világhódító gyógyszer feltalálója ma is igen szoros kapcsolatot ápol egykori osztálytársával.
Sztehlo Gábor 1945 tavaszán a külföldre menekült dúsgazdag gyáros, Weiss Manfréd felajánlotta területen megszervezte a Pax Gyerekotthont. A háború befejeztével sok Sztehlo gyereket vittek el a megmenekítő közösségekből szüleik, ám sokan árván ott maradtak. Nekik és velük együtt építette ki az evangélikus lelkész a Weiss család zugligeti villáiban ifjúsági államukat, Gaudiopolist. Céljukat így írták le: „Krisztus evangéliumának szellemében társadalmi korlátokat megszüntetve önálló, öntudatos, önismeretre és önbírálatra törekvő, gyakorlatilag ügyes és elméletileg képzett magyar embereket nevelni.” A gyerekek mögött mindig ott állt Sztehlo Gábor, észrevétlenül irányította őket. Egyfajta valódi népiskola-népfőiskola épült így ki. A gyerekek kedvük szerint választhattak a jól felszerelt műhelyekben tanulható szakmák közül, lehettek asztalosok, lakatosok, festők, szabók, cipészek. Munkájuk nyomán a létesítmény épületeinek felújítása és karbantartása is megoldódott. Gaudiopolisba nem csak a háború alatt megmenekített zsidó gyerekek élhettek, befogadtak minden, arra rászoruló árva gyereket. Sztehlo Gábornak ebből később komoly konfliktusai adódtak, nemet mondott arra a kérésre, hogy az otthon csak a zsidó misszió szolgálat gyerekeié legyen, de később azt is megtagadta, hogy csak evangélikus gyerekeket vegyenek fel. Ragaszkodott ahhoz, hogy tekintet nélkül vallási, faji, nemzeti különbözőségekre mindenkin segítsen.
Sztehlo Gáborról felnőtt korában egy gaudiopolisi tanítványa a következőket mondta: „Mi a titka ezeknél a gyerekeknél az életörömnek, a derűnek, a boldog alkotásnak? A titok Sztehlo Gábor. Az ő lendülete, meleg szeretete, megértése, mindent elfedő áldozatos jósága, terveket szívbe ültető nevelése. Gábor szigorú munkafegyelmet kívánt, ugyanakkor szeretetet, derűt, jókedvet árasztott. Ember volt. Ha hibázott, ha vétett be tudta ismerni, s ha megbántott valakit, bocsánatot tudott kérni, lett légyen az ápolt vagy beosztott, kolléga vagy takarítónő.”
A kommunista diktatúra 1950-ben államosította Gaudiopolist. Sztehlo Gábort nem bántották. Végkielégítést kapott, és még azt is felajánlották neki, hogy vezesse tovább az intézményt. Ezt azonban nem fogadta el, tudta, hogy módszereit nem vihetné tovább.
Visszatért lelkészi hivatásához. Kőbányán szolgált. Nem lett volna az, aki, ha a kommunista diktatúra áldozatain nem segített volna: ruhát gyűjtött, élelmet, gyógyszereket vásárolt a kitelepítetteknek, és minden fenyegetés ellenére el is juttatta hozzájuk. A bonyhádi árvaház államosítását úgy tudta megakadályozni, hogy szerződést kötött a hatóságokkal fogyatékos gyerekek gondozására. Ezzel Sztehlo Gábor megteremtette a mintát az árvaházak életben tartására. Több otthont szervezett szegény és fogyatékos gyerekeknek. Az állam ezt kénytelen volt elfogadni, hiszen neki nem voltak erre sem szakemberei, sem létesítményei.
Sztehlo Gábor szobra a Deák téren
1956 Sztehlo Gábor életében jelentős fordulatot hozott. Felesége és két gyereke Svájcba ment. A gyerekeknek tovább kellett tanulniuk. A döntést Sztehlo helyeselte, ő azonban nem volt hajlandó elhagyni Magyarországot. Amikor megkérdezték, miért nem ment el, körbe mutatott a fogyatékos otthonban: „Ezek itt mind szeretnek engem. Ezt a szeretetet nem szabad megcsúfolni!” Hosszú ideig nem tudta meglátogatni családját, mert a kommunista hatóságok csak kitelepedési útlevelet akartak neki adni, ez pedig azt jelentette, hogy nem jöhetett volna vissza. Végül 1961-ben kezébe vehette a látogató útlevelet, és kiment a családjához. Közben azonban beteg lett, infarktust kapott, és felgyógyulása után Svájcban folytatta lelkészi tevékenységét. Az útlevele lejárt, így tehát mégsem jöhetett vissza akárcsak egy látogatásra is Magyarországra.
Sztehlo Gábor alakját egyébként a köztudatban leginkább Radványi Géza Valahol Európában című filmje őrzi. És természetesen tanítványai, neveltjei, öntudatos polgárrá vált fiai. Mint Horváth Ádám, a jeles rendező, aki a következőket vallotta nevelőjéről: „Az én tudatomban, bármilyen nagyra tartom Wallenberg hősi tevékenységét, Sztehlo Gábor előbbre van. Wallenberget, amíg nem jöttek az oroszok, védte diplomáciai védettsége. Sztehlot semmi más nem védte, mint a saját bátorsága, önfeláldozása. Mindenét, ami vagyon, elvesztette, az otthonát elvesztette, aztán a családját is elvesztette. Aztán mi elvesztettük őt, személyes kapcsolatban. Nem találkozhattunk vele azóta.”
a Gaudiopolis melletti utca Sztehlo Gábor nevét viseli
Sztehlo Gábor ugyanis csak a svájci állampolgárság elnyerése után, amit tíz éves várakozás előzött meg, térhetett volna vissza Magyarországra. A tíz év két hónap híján lepergett. Ennyi választotta el Sztehlo Gábort visszatértétől, amikor elérte a halál.
Dippold Pál
