Kétszáz évvel ezelőtt, 1814. március 8-án született meg Nagyváradon a magyar színjátszás különleges alakja, Szigligeti Ede. A későbbi színműíró akkor még a keresztségben elnyert Szathmáry József nevet viselte. Hogy miért kellett ezt a szép magyar nevet egy másik szép magyar névre változtatnia? Mielőtt a művésznév-választás történetét megismernénk, vessünk egy pillantást családjára. Apja elszegényedett nemes volt, Szathmáry József ügyvéd. Édesanyja Szerepi Kelemen Katalin gondoskodott a nyolcgyerekes család mindennapjainak békéjéről. Nem volt könnyű dolga a sok gyerekével. Tisztes szegénységben éltek, Szigligeti későbbi darabjaiban gyakran felbukkan a szigorú apa és a szerető anya figurája.

Szigligeti Ede Nagyváradon végezte iskoláit. A gimnázium után ebben a családban is bekövetkezett az, ami mindenhol: mi legyen a gyerekből, vagyis elkezdődtek a pályaválasztás bonyodalmai. Valójában sem a szülők, sem a gyerek nem tudta, hogy mi is akar lenni. Szóba került az orvosi pálya, apja papnak szánta, végül mérnöknek állt.

Közben még bőven Szathmáry Józsefként igen erőteljes vonzalmat táplált szívében az irodalom és a színház iránt. Kisfaludy Károly műveit elolvasva titokban írni kezdett, sorra születtek a saját regék, kezdetleges színművek, sőt még egy – később tűzre vetett – regény is. Tizenkét éves korában, amikor szülei elviszik egy nagyváradi színi előadásra, pecsétet tesznek sorsára. A kisfiú másnaptól már a padláson színielőadásra készül barátaival.

Az apai szigor előtt meghajolva, mint már tudjuk azonban, megpróbálkozik a mérnökséggel. A Kőrös szabályozásánál dolgozó neves Vargha János királyi mérnök mellett gyakornok, nappal számol, éjjel azonban szépirodalmi igénnyel fogalmazza a legváltozatosabb műfajokban gondolatait. Húsz évesen Pestre megy, hogy ott fejezze be mérnöki tanulmányait. Ám csak rövid ideig jár az Akadémiára, minden szabad idejében az irodalommal foglalkozik.

1834-ben aztán nem gyötri tovább magát, beáll segédszínésznek. Statisztaszerepeket kap, aztán igen rövid idő után komolyabb szerepekkel is megbízzák, a társulat vezetése azonnal a mély vízbe dobja, egyik sikeres szerep követi a másikat.

Örömmel írja meg szüleinek a jó hírt, miszerint biztos megélhetést talált a színészetben, a színházban, otthagyja a mérnökséget.

Apja kitagadással fenyegette, nem tűrte, hogy fiából komédiás legyen. Sőt, azt is megtiltotta, hogy a Szathmáry József nevet használja. Hiába hát minden jó szándék és a pesti a színházban szívesen fogadott sokoldalú tehetség: a fiatalember jól táncol, szépen énekel, kitűnő díszleteket készít, jól beszél idegen nyelveken, ezért villámgyorsan magyarra fordítja a német vagy francia darabokat, sőt, ha kell, egy-két nap alatt kész színdarabbal áll elő.

Nevét azonban apja elvette tőle, a névtelen fiatalember a színház vezetőihez, Fáy Andráshoz és Döbrentei Gáborhoz megy, tőlük kér új nevet. A művésznévválasztás aztán különös módon meg is történt. Idézzünk a színháztörténeti szakirodalomból: „… a sorsra bíztak a névválasztást: odaállították a fiatalembert Fáy András könyves szekrénye elé, hogy hátranyúlva húzzon ki egy könyvet. Kisfaludy Sándor regéit húzta ki; Döbrentei vaktában felütötte a Szigliget című elbeszélő költeménynél. A következő húzás egy angol romantikus regényre esett; a felnyitott oldalnál az első név, amely Döbrentei szemébe ötlött, Eduárd volt.” Így lett Szathmáry Józsefből Szigligeti Eduárd. Aztán később a keresztnevet megmagyarosították és Eduárdból Ede lett. Ez a név ekkortól ezer szállal kötődik a magyar színházi kultúrához. Szigligeti Ede még rövid ideig színész volt, aztán amikor 1837-ben megalakult a Pesti Magyar Színház – nem sokkal később Nemzeti Színház – ő lett a titkára, aztán rendezője és dramaturgja, később főrendezője, művészeti vezetője és igazgatója.

Szigligeti Ede öregkori arcképe (Forrás: OSZK)

Szigligeti Ede 64 éves korában, 1878-ban halt meg, életének nagyobbik részét a Nemzeti Színház szolgálatában töltötte.

Ő vezette át a magyar színházat a reformkortól a kiegyezésig tartó éveken. A korra jellemző romantikus történelmi drámák mellé Szigligeti Ede teremtette meg a népszínművet. Az ő darabjaiban jelenik meg először a magyar vidék, a magyar paraszt meghatározó szereplőként. Az író elsősorban szórakoztatni akarta közönségét és ennek szolgálatába állította színpadi szerzői tehetségét. Ami – nem tekintélyromboló állítás ez - semmiképpen nem nevezhető kiemelkedőnek. Szigligeti kitűnő szerkesztő és cselekménybonyolító szakember volt, jelenetről jelenetre tudott új izgalmakat színre varázsolni. Színjátékaiban egyik hatásos kép követi a másikat. A színi szakemberek azt írják, hogy gyenge jellemábrázoló, szereplői műviek, a szerző csak az élet felületét látja és láttatja. Történelmi drámái tele vannak napi politikai elemekkel. Színpadi nyelve pedig mindennek mondható, csak költőinek nem. Pontos, jellegtelen próza.

Erényeivel és hibáival együtt 1848-ig Szigligeti Ede a legnépszerűbb színpadi szerző volt, ám igazából csak a forradalom bukása után indult be. Tehette, hiszen különösebben nem exponálta magát a politikában.

1849-ben mutatták be legismertebb, minden szempontból a legszakszerűbb, legjobb vígjátékát, a Liliomfit. A darab a színészi élet elemeiből épít fel fergeteges komédiát.

Szigligeti Ede rengeteget írt. Száznál több színdarab maradt utána, ezek nagy része nem jelent meg. Az ismertebbek közül azonban, ha felidézzük a Csikóst, a Fenn az ernyő, nincsen kas vagy a II. Rákóczi Ferenc fogságát azonnal látjuk Szigligeti Ede szerepét és jelentőségét a magyar színháztörténetben.

Az 1849-ben először színre vitt Liliomfiból 1954-ben parádés szereposztású, rendkívül népszerűvé vált filmet is készítettek Makk Károly rendezésében. A forgatókönyvírók sem voltak akárkik: Bíró Yvett, Bacsó Péter és Mészöly Dezső. Ha mást nem is teszünk, mint leírjuk a szereplők névsorát, tudjuk, hogy a magyar filmművészet egyik remekműve született meg. Nem akármilyen film az, melyben Darvas Iván, Krencsey Marianne, Pécsi Sándor, Dajka Margit, Tompa Sándor, Balázs Samu, Ruttkai Éva, Soós Imre, Garas Dezső, Szemere Vera és Pártos Erzsi együtt szerepel.

Szigligeti Ede Liliomfija arra bizonyság, hogy a magyar történelem nagyon szomorú időszakaiban a bánat ellen jó orvosság lehet egy-egy remek vígjáték.

Arany János az 1848-at követő nehéz időkben talán éppen akkor, amikor a Walesi bárdokat írta, ha Szigligeti Edével, a színházkirállyal találkozott, lehet, úgy köszöntötte: Éljen Eduárd!

Dippold Pál